7 éve ilyenkor Párizsban rohangáltam. A napra nem esküdnék meg de kábé ma volt. Teljesen ugyanilyen fos idő, de a sampzelizé az mégse márciustizenötödiketér és a negyedikemeleti erkély (ó bocs: hatalmasságos tetőterasz) se az az ejfeltorony, na…

(Most nem térnék ki a fel nem használt feszületre, amelyről az úrkrisztust idetették haldokló katonának álcázva, mert nemrég tudtam meg hogy a művész eredeti szándka szerint függőlegesen lett volna, és igazából fantasztikus aki csinálta csak a városatyák hülyék szokás szerint… A főtéri förmedvény különben is alulmúlhatatlan, ott széken ülő nőt sikerült vízbe pottyanó debellaként a csóri 40 kilós pasi karjaiba adni, hehh)…. 

Óóóóóóó fikkdihh erre benyúlok az agyonrendszerezett fiókomba és itt vigyorog rám ódon tínédzserkori naplóm! Annyira szeretem magamat ilyenkor ezekért a dolgokért, menten homlokoncsókolom az okos kis fejemet!

Álzó, most már tudom: holnap lesz annak 7 éve hogy elindultunk és holnapután lesz 7 éve az egy szem párizsi napomnak, és aztán sok napig lesz 7 éve a Bordeaux-ban töltött fantasztikus időnek, van mire emlékezni, mindjárt el is olvasom az okosan vezetett kis kék füzetben milyen is volt 18 évesen átélni ezeket.

Bocs a sok dajcsért, ez az Edith Lány hatása aki itt van most pár napig és egyébként mi is jubilálunk mert kerekesen 18 éve ismerjük egymást.

Most, még mielőtt elolvasom mi volt velem Franciahonban, eszembe jut magamtól is pár dolog:
Például hogy vagy egy hétig nem tudtunk elmenni kakálni mert általában úton voltunk, gusztustalanok voltak a nyilvános budik, ha meg épp a cserediákunknál figyeltünk, nála meg rihtig pont eldugult a vécé… (Arcachonban még a pislantás is gondot okozott, tudniillik csak egyetlen nyilvánosbudi volt az egész elcseszett elit városban, az is vagy 5 kilométerre az állomáson, ha bedobtál 2 frankot akkor beengedett és belecélozhattál a padlón lévő lyukba, majd mikor kimentél átmosta magát a kabin… Bár, miután 3 órát hajókáztunk az osztrigák között az öbölben, hallgatva a hajó oldalán csobbanó vizet, én már fontolgattam hogy simán leguggolok az utcán.) Fantasztikus szólások születtek a klotyó témában, melyeket meg kell mentenem az utókornak, avagy mit eredményez ha hülye magyar tinik 4-5 napig nem jutnak a betevő vécéjükhöz:
“Mi a nemmindegggggy:csapba sz_rni vagy sz_rba csapni”
“Sz_rni vagy nem sz_rni, az itt a kérdés!”
“Jobb ma 2 kaki mint holnap 1 se!”
“Amit ma kisz_rhatsz, ne halaszd holnapra!”
“Sz_rással dícsérd a napot!”
és az örök klasszikus:
“Ha a sz_r felkerül a polcra, leveri az üveget” (ez utóbbi egyébként benne van az O. Nagy Gáborban is, nem vicc!!! Az “aki disznók közé keveredik azt megeszik a korpákok” kedves alternatívája)

A másik vicces dolog hogy mocskosul nem tudtam franciául a szobatársamhoz képest, de mivel ő hullafáradtan ért oda én meg csittifitten, ezért be nem állt a pofám, és senki nem hitte el a francia családunkban hogy nem én vagyok a Zsüdit, aki hú de jól beszél, mert ő speciel egy mukkot se szólt első nap. Ennek egyenes következménye volt hogy 10 napig politikáról és vallásról regélt nekem a fater, és azt hitte hogy értem, hümmhümm, Isten se mosta le rólam hogy nem vagyok nyelv-zseni.

Ja és tele volt a magyar csapat kreténekkel, jaj de szerettem őket istenem, Lacika (aki szép és bájos csak az a baj hogy kicsit lányos) pl eltűnt Párizsban, és miután másfél órát kerestük-vártuk kiderült hogy visszament a buszhoz mer unta már a Szákrékőrt. A másik Lacika meg a Lúvrnál veszett el és kiderült hogy úgy döntött hogy ha már ott van bemegy a múzeumba, pedig nem volt rá idő a feszített programban. Így viszont ő látta a Monalizát, mi meg másfél órát dekkoltunk a qrvaronda piramis mellett és hülyére untuk magunkat, jessz…

Na jó erről még órákig tudnék mesélni de ugyan minek. Nem hiszem hogy sokat épített rajtam az az út de legalább kimozdultam keletről.

Végül természetesen hoztam haza egy csomó bordói bort. Marci szüleinek egy különösen fulleksztrásat. (Akkor még csak egy hónapja voltunk együtt.) A bort behűtötték egy különleges alkalomra. Amikor legközelebb láttam az üveget, az rá egy hónapra, április végén volt. A hűtőjükből pakoltam ki a dolgokat hogy elcsomagoljam és átvigyük hozzánk, ahol Marci egy darabig lakni kényszerült. A szüleinek nem volt alkalma meginni. Már nem érték meg azt a különleges alkalmat amire tartogatták.

Szaturnusz év volt akkor, ahogymárcius 21 óta megint az van, azt mondják hatalmas dolgokat hoz, hatalmas jókat vagy hatalmas rosszakat. Vajon idén mi jut nekünk? Mert legutóbb, hát köszi…

Később, a sors fintora, apám vagy a bátyám vagy valamelyik kretén rokonom simán kivette a hűtőből a bordóit és megitta, mint egy vacak egribikavért egy átlagos kedd délutánon.

Tanulság, az van. Ne tartogassunk semmit későbbre az életben, mert méltatlan helyen végezheti. Félő hogy lesz más helyettünk, aki majd nem tartogatja.