Bandi bácsi erős dohányos volt, komótosan és szertartásosan sodorta cigarettáit, sodrókészletéhez csak elsőszülött (és életében sajnos egyetlen) fiú unokája, Bláziusz Degenere nyúlhatott – már ahogy ő hívta a kis Balázst. Zsíros ujjait, maszatos száját a patyolattiszta fehér asztalterítőbe szerette törölni ebéd után. A tálból mindig elsőként szedett, míg az asszony le sem ült az asztalhoz, csak a hat gyerek után rágta le a csontot. Bandi bácsinak fogalma sem volt róla, hol találna zoknit, alsóneműt, ha épp keresné. Az asszony dolga volt előkészíteni számára a napi viseletet. Mindig öltönyben-nyakkendőben tanított, ingujjban soha senki sem látta. Ő volt az én nagyapám.

Egy kis zene a meséhez:

Ifjú éveiben igazi bohém volt. Magas, jóvágású férfi, és – úgy mondják – nagy mókamester. Kőszegen a tanítóképzőben egyszer végigzongorázta a várost a szekéren, amin a hangszert egyik iskolából a másikba vitték. Kapott is érte fegyelmit. Nem restellte az igazgatói vécét sem használni, amit pedig tilos volt, és mivel remekül utánozta a tanárok, köztük az igazgató hangját, addig nem is volt gond amíg nem épp az igazgató kopogott be a vécébe hogy ugyan ki foglalhatta el azt… A képzőt végül Csáktornyán fejezte be, és a rossz nyelvek szerint ebben több szerepe volt csínytevéseinek mint más praktikus okoknak.
Úgy mesélik, jó társaságban felnőtt fejjel is szívesen zengette tiszta baritonját, zongorált, harmonikázott fül után bármit, főleg néhány pohár jó bor után. Történt egyszer hogy a jó falusi lakodalom olyannyira elhúzódott, hogy a helyszínről egyenest a templomba kellett sietni a hajnali misére orgonálni. Ráadásul a pap is vele mulatott, bár ő talán jobban vigyázott a józan eszére. Felmászott hát Bandi bácsi kótyagosan, imbolygó léptekkel a karzatra, bal kezében az ajándékba kapott üveg bor amit letámasztott az orgona mellé. Leült, és kis hamiskás mosollyal a bajusza alatt el is kezdte hogy “Paplak mellett lakik a Katika, ahol a patika áll”… a hozsánnához szokott hangszeren. A pap rosszaló köhintése is csak nehezen térítette magához de végül a Boldogasszony anyánk mégiscsak felhangzott a misén.
A fiatal kántor-tanító úr persze felkeltette az eladósorban lévő lányos házak figyelmét minden faluban, ahová csak helyezték. Akkortájt szokásban volt, hogy a legényember tanítót minden nap déltájban megvendégeli valamelyik család. Namármost, amikor megneszelték melyik is az Endre kedvenc étele, szegény feje hetekig minden nap ugyanazt ehette, mert minden anyósjelölt a kedvében akart járni a biztos nyugdíjas állással rendelkező, jóképű fiatalembernek. De amikor rákérdeztek, nem adná-e a fejét nősülésre, ő kertelés nélkül megmondta:”dehogyis nősülök, eszem ágában sincs” – ilyenkor rögvest elfogyott a család zsírja…

Joli jómódú családból származó városi lány volt, katonatiszt kisebbik lánya, a legokosabb a környéken. Ha nem jön a háború, elképzelni sem lehet mire vihette volna. A maga idejében polihisztor volt, és bár igen gyenge fizikumú gyermek volt, hogy még az írás alól is felmentették, mégsem volt teljesítménye a hagyományos eszközökkel minősíthető, leckekönyvébe a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen volt, hogy az osztályzathoz annyit írtak: “igen jeles”. Végül mégsem fejezte be az egyetemet, a háborús időkben édesapja hazahívta, hát elment a soproni tanítóképzőbe. Kezdő tanító kisasszonyként Vasszilvágyon 80 gyereket bíztak rá, ekkor került a kis faluba Bandi bácsi, miután kiszabadult a francia fogságból. Jó dolga volt a fogságban zenészemberként, megbecsülték mivel szórakoztatta a tiszteket. Épségben ért haza és nem kerülgette az éhhalál. A 80 gyerkőcnek ezután Joli néni a reál, Bandi bácsi a humán tárgyakat oktatta, pedig ki hallott még akkor tantárgycsoportos oktatásról? Később Pécsett, levelezőn végezték mindketten a tanárit (Joli matematika-kémia szakra vágyott, mivel nem indult ez a párosítás, jelentkezett helyette matematika-fizikára, oly’ mindegy volt az neki. Bandinak a szeretett történelem mellé – ma úgy mondanánk, “büfészaknak” megfelelt a mezőgazdaságtan.)

Gyalogszerrel, a kertek alatt jártak át a szomszéd falvakba, ha a környék tanítóival akarták tölteni az estét. Ősszel nagy volt a sár, egy hatalmas pocsolyához érve Endre felajánlotta Jolinak hogy átviszi az ölében a hatalmas kátyú felett, de csak egy csókért. El is kezdték beszélni hogy a tanítóúr meg a tanítókisasszony között bizony lehet valami. Ősszel aztán, amikor Joli megvette a tüzelőfát, Bandi meg is kérte a kezét: “Joli, ha maga már úgyis megvette a fát, nem volna jó még a tél előtt egybekelni? Nem kéne két szobát fűteni.” És a szegény tanító el is vette a jó családból való tanítókisasszonyt. 1947-et írtak. És, mint a mesében, jöttek sorban a gyerekek, mint Bandi bácsi drága orgonáján a sípok. Jolika, aztán Bandika. Majd Klárika, ő az édesanyám. És jött Kriszti, és Zsuzsi. Zsuzsinál nagypapa már nagyon várta a fiúgyereket, s minthogy mégis lány lett, de annak is nyeszlett, madárcsontú, elöl deszka hátul léc, a szél is elfújja gyerek, egyszerűen Zsuzsi fiamnak nevezte.
Az orvos azt mondta, mégegy szülést Joli néni már nem élhet túl. Erre nagymama csak annyit mondott: az Isten nem vesz el egy anyát a gyerekeitől. És hatodjára meglett a második fiú, Laci. Ezután a nagypapa teljes titokban felhatalmazta az orvost, hogy tegyen valamit annak érdekében hogy ne jöjjön több gyerek. Nagymama soha nem tudta meg. A gyermek áldás, Isten ajándéka, bűn volna ezt az ajándékot megtagadni, ő így hitte. Nagypapa meg tudta, hogy az életébe kerülne a hetedik, így is csoda hogy nem lett nagyobb baj, így is szép nagy a család. Jobb volt így mindnekinek.
Szegénységben, de szeretetben nevelték a hat gyereket. Az átkosban persze gyakran kellett költözni, ilyenkor felpakolták a pereputtyot és egy faluval tovább álltak, mentek ahová helyezték őket. Szentpéterfa, Felsőcsatár, Pornóapáti… végül Sorokpolányban találtak nyugalomra.

Amerre jártak, szeretet és tisztelet övezte őket, az emberek sírva búcsúztak amikor menniük kellett. Ha Szombathelyen járt, nagymama francia drazsét vitt haza a gyerekeknek, azt jól el lehetett osztani hat felé. Ha fenyíteni kellett a gyerekeket, az a nagymama dolga volt, de nem kérdezett, sokat nem kutatta ki kezdte vagy ki volt a hibás. Az anyai pofon egyformán kijárt mindenkinek aki jelen volt a tett helyszínén. Jolikának is, aki pedig, szegény, soha semmi rosszat nem csinált. Akinek születésnapja volt, az kérhetett ebédet. Laci egyszer olyan piskótát kért, ami nincs megsütve. Szerette volna egyesegyedül kinyalni az egész tálat. persze nagymama nem akarta hogy elcsapja a hasát, de kevert neki kakaós piskótát egy tojásból. Laci kérte egy születésnapon azt is, hogy nagymama süssön neki olyan húst, ami csak panír. Ezt a lisztes-tojásos zsemlemorzsás gombócot én is nagyon szeretem. Egyszer, a legnehezebb időben, kis híján elhagyták az országot. Nagypapa megszervezte a fuvart át a zöld határon. A szekér már várta őket, a gyerekek sorban álltak, a kevés ingóság abroszokba csomagolva, a kis Jolika sírt, sajnálta a sok jó befőttet amit ott kellett hagyni a kamra polcain. És akkor nagymama azt mondta: nem. Ő nem megy. És maradtak. Végigéltek egy nehéz de szép életet: együtt, itthon, Magyarországon.
Nagypapa fiatalon ment el. Nem ismerhettem, én csak évekkel később születtem meg. De annyi kedves történetet őriz róla a család, hogy úgy érzem mintha ismertem volna. Ezek a mesék a legtöbbre tartott örökségem, a múltam, a gyökereim. Azon vagyok hogy minél több ilyen mesét őrizzek meg. Nemrégiben megtudtam hogy megvan a nagypapa kézzel, a lövészárokban írt naplója. Megkopott és elmosódott, de olvasható. A mi kis családi bori noteszunk. Hamarosan remélem kézbe vehetem és elolvashatom a nagyapám hetven évvel ezelőtt leírt sorait. Nagyszerű ember volt, és a szívemben valahogy mindig ott marad az az üresség, az a tompa beteljesíthetetlen vágy hogy beszéljek vele, de nem lehet.

 

Nagymama is meghalt rég, csak kilenc éves voltam akkor, én voltam a legkedvesebb unokája. Karjára vett kisbabaként, és feltette a lemezjátszóra a “Tenyeremen hordom…” kezdetű tangót. Én körülnéztem hogy mindenki figyel-e minket, aztán, kis kezem puha ráncos kezébe téve forogtunk és kacagtam, kacagtam…. sok mesét mondott Jézusról, Istenről, meg az anygalokról akik vigyáznak ránk. Neki el is hittem. Szappanillata volt és a rántott húst gyönyörű antik barna porcelántálon tette az asztalra. A karajon a panír gyönyörűen felpúposodott, és senki sem tud azóta sem olyan rakott piskótát csinálni. Megvan a szakácskönyve, gyönyörű kézírás a sárgult papíron. Szépen rajzolt, egész sorozatokat festett akvarellel: virágokat, és mesefigurákat. Hallása nem volt biztos, de az összhangzattant, minthogy az tiszta matematika, természetesen jól értette. Nagypapa hallása ellenben kiváló volt, de a zeneelmélettel nem sokat törődött. Nagymama a hosszú ezüsthaját kontyba tűzte fel, és sokat kézimunkázott. A cserépkályha mellett, a fotelban, vagy az ezeréves ginkófák alatt, annak a kastélynak a parkjában, ahol az iskola és a tanárok szolgálati lakásai is helyet kaptak.

Varázslatos hely volt az őspark, távol a fák alatt a Sorok patak, a bozótban régi, mohával benőtt kő úszómedence, a gömbtuják embermagasra nőttek, remekül lehetett játszani alattuk a kőszobrokkal díszített kiszáradt szökőkút mellett. Olyan volt ez a park, mintha nem lenne vége, csak kezdete. A szép és jó dolgokról gyakran hisszük hogy sose érnek véget, ha nem is hisszük, legalábbis azt kívánjuk.

A nagyszüleim már nincsenek közöttünk, és én fájdalmasan keveset kaptam belőlük, mégis jó érzés emlékezni rájuk, írni róluk. A gyerekeik a mai napig úgy emlegetik őket: Édesanya és Édesapa. Milyen csodálatos, erőteljes, hálával és szeretettel teli szavak. Csak remélhetem, hogy egyszer valaki rám is ilyen szeretettel emlékszik majd, akkor tényleg igaz lenne hogy sose halunk meg. Az öröklétbe vezető út az ittmaradók szeretetével van kikövezve.