A doktor úr a kislányának, Nórikának vette a zongorát, gyakorolni. Később a kisfiút, Marcit is járatták órára az öreg tanárnő macskaszagú, megkopott házikójába. Mindig ketten együtt mentek, a szomszéd faluban lakott a néni, ne kelljen kétszer utazni. Amíg Nórika kalimpált vékony kis ujjaival, addig Marci befonogatta a kecskelábú asztalon a csipketerítő rojtjait. Unta, szörnyen unta. A kottát is utálta, hallás után szeretett játszani, na de az nem volt való. Meg is mondta hamarosan a néni a doktor úréknak hogy ennek a gyereknek nincsen a zenéhez tehetsége. Ő már csak tudta…

 

Marci meg 20 évvel később jusztis zenész lett, nem is akármilyen zenész, bár nem épp zongorista, és kottát olvasni azóta sem szeret.

Nórika viszont gyakorolt, kottát is olvasott, eljátszotta a süss fel napot meg a zsipp zsupp kenderzsuppot minden nap, szolfézsórára is eljárt. Szorgalmas kislány volt, és ha zenét kellett tanulni hát akkor azt tanult. Amikor pedig nem kellett már, akkor szépen abbahagyta, ez is elmúlt, megvolt a kötelező néhány év zeneiskola, ment tovább az élet és készült más, fontosabb dolgokra, a hivatására, hogy az édesapja nyomdokaiba lépve orvos legyen ő is. A zongora csak foglalta a helyet. Fatőkés, háromlábú fekete rövidzongora. Öreg is volt, rozzant is. Az egyik fehér billentyűt - az egyvonalass gét középen – már régebben kicserélhették, az más színű volt mint a többi, sárgásabb. Kerülgették a doktor úrék még egy darabig, de aztán, hogy a hangoló is azt mondta, nem ér már semmit, úgy döntöttek túladnak rajta. Fizettek egy maszek fuvarosnak ötezer forintot, hogy vigye az ormótlan hangszert ahova jónak látja. Az meg vitte. Jó pénz volt az ötezer forint akkor.

Teltek az évek, Marci zenélni kezdett és zenekart is alapított a barátaival. Nem hiányzott az a zongora se neki, se másnak. Szerelem lett egy régi, drága barátságból az egyik énekes lánnyal, történt már ilyen a világban máshol is, máskor is. Régen a lány is évekig tanult zongorázni, de nem sokra jutott vele, úgy volt mint Nórinál: félig szülői elvárás, félig csakazértis, meg tudom én ezt csinálni… aztán maradt a zeneszeretetből az éneklés, a zongoraórákról elmaradozott, a Holdfény szonáta volt az utolsó amit még megtanult és azzal vége volt. Megmosolyogták együtt a fényképet, ami akkor készült, amikor Marci nem akart fürödni, kergette az anyukája körbe a lakásban a pucér kiskrapekot, és amikor Marci, meztelen fenekét fordítva a világ felé, elkezdett klimpírozni a zongorán, könnyesre nevetett szemmel szaladtak a fényképezőgépért. Meztelen kisfiú a zongoránál, kedves pillanat, de nem pont a hangszer miatt. Konstatálták hogy van újabb közös pont: az utált-unt órák, a kötelező zeneiskola, meg a “de jó lenne most tudni zongorázni” érzése.

Ha nincs a baleset, akkor Marci ki tudja mikor jutott volna be abba a szobába, a barátnője édesapjához. De minthogy azon a szemtelenül gyönyörű, tavaszillatú nagypénteken megfordult bimbozó szerelmükkel a világ, másképp történtek a dolgok mint abban a párhuzamos világban, ahol minden ment a maga megszokott útján. Nem voltak többé: a doktor úr, a felesége, Nóri… egy pillanat műve, egy vadidegen felelőtlen döntése, és három élet tört derékba és három lélek repült el ebből a világból a váti erdőnél…

Odaköltözött hát Marci egy időre a kedveséhez, amíg intézte a költözést. Együtt dobozoltak nap nap után a szolgálati lakásban, csak úgy, gépiesen, nem belegondolva abba, mit és miért is csinálnak. Néha esténként összejöttek a barátok és halkan zenéltek a gyerekszobában. A kishúg lassan, félelmetesen lassan gyógyult az intenzív osztályon. A napok homályos álomba fulladtak, enni, utazni, rokonok, kórház, enni, utazni, aludni, kelni, öltözni, pakolni, enni, utazni, kórház…….. végeláthatatlan, torokszorító rutin. Könnyebb nem lett, sokáig nem, de az ember szokja amit szokni kell.

És jött a gondolat a nyári délutánon, ugye nektek van egy zongorátok? Van, van, de nagyon hamis, nemigen lehet már hangolni. Nem baj, megnézhetem? Meg, persze, gyere itt van apunál. És bementek a szobába, ahová, a Lenin-festmény, a Munkásmozgalmi kislexikon és egy utópia egyéb kellékei közé besuvasztották a régi zongorát, nem játszott rajta már senki. Amikor szerezték, a hangoló nagy nehezen felhangolta a régi hagszert, de már legfeljebb egyetlen hangolásnyi időt jósolt neki. A kislánynak jó volt gyakorolni, aztán nála is elmúltak a zeneiskolás évek. Maradt a zongora az édesapja szobájában, leginkább porfogónak és virágtartónak. Marci leült, felemelte a súlyos fedelet. Sárgult egyvonalas gé billentyű nézett vissza rá.

- A zongoránk! Ez a MI zongoránk! Már vagy tíz éve hogy fizettünk egy fuvarosnak ötezret hogy elvigye, azt hittük kivitte a szeméttelepre vagy felvágta aprófának!

- Hát, mi meg úgy tíz éve szereztük egy fuvarostól, adtunk neki érte egy műbőr ülőgarnitúrát! Jó fizetés egy ötperces fuvarért, ötezer meg egy ülőgarnitúra!

Összenevettek. Az első őszinte mosoly hónapok óta. És kicsit újra érezték Istent.

A zongora már nincs meg, még évekig állt apu szobájában némán. A szerelem – a szerelmünk – megvan még, ha elromlik egy billentyű hát kicseréljük, még ha kicsit sárgásabbra is, működik az attól még, remekül. Hangolni, azt mondják, rengetegszer lehet. Ahányszor csak akarjuk. És szépen szól, a legszebben a világon.

És mégegyszer, kicsit másképp: