Idézet egykori önmagamtól:

“Halottakat halmozok fel magamban, de nem és nem akarom eltemetni őket. Fanatikus gyűjtögető lettem, kicsit ijesztő ez, de előre látom milyen jó lesz majd a nagytakarítás. Majd  egyszer, hirtelen kidobok magamból mindent és mindenkit, aki ezeken a lapokon lakozik. Egyszer tiszta leszek.”

Ezeket a sorokat 1999. január 5.-én írtam le egy hagyományos naplóba, papírra, tollal. 9 éve. Hihetetlen. És be kell látnom, hogy azóta se sikerült azt a nagytakarítást rendesen elvégeznem. Még mindig vannak temetetlen halottaim, ahogy talán mindannyian hordozunk oszló tetemeket a lelkünkben. Próbálom úgy látni, hogy jelképes halottaink is hozzánk tartoznak, részünket képezik és elválaszthatatlanok attól akik vagyunk. De mégis: nem inkább fejfáknak és emlékműveknek kéne övezniük az utat temetetlen tetemek helyett?

Sokat, túl sokat nézegetünk hátrafelé. Mit akarunk ezektől a halottaktól? Válaszokat, útmutatást, vigaszt, reményt? Nincs értelme. Mégis, bizonyára van oka annak, ha valakit vagy valamit nem tudunk elengedni, nem tudunk kitakarítani. Blondi nem először figyelmeztetett már, hogy nem jó ez így, de tegnap a kávé fölött mást is mondott, amin elgondolkodtam.

A temetést nem magunk tartjuk, a halottnak is jelen kell lennie. Azt mondják, azok a gyászolók, akik úgy kénytelenek búcsút venni halottaiktól, hogy a holttestet nem látják, mert – teszem azt – nem találták meg soha, nehezen, vagy egyáltalán nem tudják lezárni magukban a múltat, és nem tudják úgy elfogadni az elmúlást, mint azok, akik szembesülhetnek a halál megmásíthatatlan tényével.

Talán lelkünk halottaival is ez a helyzet. Szemtől szemben kell állnunk és meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a halott tényleg halott. És akkor el tudjuk temetni.

Az már más lapra tartozik, ki hogy érzi magát temetetlen tetemeivel. Van aki megnyomorodik, ha elveszíti ezeket a bizarr bálványokat, talajt veszít és megkeseredik. Remélem én még véletleül sem vagyok ilyen.