Arra gondoltam… arra, hogy milyen szép és milyen szomorú vagy… és hogy… és hogy szeretném a kezembe venni az arcodat, a két kezembe… beletúrni a hajadba a tarkódon, a hüvelykujjaimmal pedig cirógatni az arcod… és csak nézni, nézni a szemedbe… és aztán, talán… aztán talán csak…

…aztán talán megcsókolni téged… ennyi…. Erre gondoltam…. És azóta is, ahányszor csak látlak, eszembe jut az a pillanat, és amikor lefekszem esténként, ugyanígy, minden áldott este, eszembe jut. A szomorú szemeid, a gyönyörű, szomorú szemeid.

Fekszem csendben a hátamon, lassan lélegzem, a tenyeremet a mellkasomra szorítom és megpróbálok megnyugodni, nem gondolkodni. Figyelem ahogy lassul a szívem, hupp hupp, hupp hupp… és akkor jön a szemed, és kiszakad a szívem a helyéből, és tombol és ujjong és szétreped és zajong… Hát ez van, most kezdj vele amit akarsz.

“A szívem hoztam el. Csinálj vele

Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni,

És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,

csak a karom, mert nem öleltelek…”