Most szakad meg a szívem, azt hiszem hallja mindenki a környéken. Olyan a hangja mint a rianásnak. Ijesztő, éles sikítás és gerincbe hatoló recsegés… Hosszan, végtelen hosszan. És zuhog, ömlik a vér mindenfelé bennem, már átszivárog a bőrömön is…

Minden csupa vér, ülök benne itt a padlón, nézem a tenyerem, megérintem a nyelvemmel az ujjam hegyét. Vasíze van, felfordul a gyomrom tőle. És még mindig szakad, még mindig ömlik, sose lesz már ennek vége? Hamarosan valaki be fog csengetni hogy megtudja mi ez a zaj. Hamarosan átázik a födém és a vérem be fogja mocskolni az alsószomszéd nappaliját is. Már a szemeim is elhomályosodtak. Alig látok, és amit látok vörös és folyékony. Megsüketülök ettől a zajtól. Le kell feküdnöm. Belefekszem a mocsokba, magzati pózban görnyedek és nincs könnyebbülés. Szakad egyre, és vérzik. Ha ebbe se halok bele, akkor már semmibe nem fogok.

Aztán – nagysokára -csend lesz. Kinyitom a szemem, újra látok. Nem tisztán, de ki tudom venni a formákat. Feltápászkodom, nincs bennem túl sok erő. A vérem kívül került rajtam, majd holnap feltakarítom. A szívem darabokban. Cafatokban. És a cafatok még mindig rángatóznak, mint a szoba padlójára esett aranyhalak.

Én nem akartam ezt, sose kértem. De benne vagyok, és most már meg kell oldanom.

Ne gyűlöljetek.