Gondolok mostanában Rád, Te, aki minden nap úgy hajtod álomra a fejed, hogy a következő nap talán az utolsó lesz számodra ezen a földön. Vajon félsz-e? És ha félsz: a halál-e az, ami riaszt? Biztosan érzem, hogy nem…

És én? Ha tudnám hogy ez a nap az utolsó is lehet, vajon akkor is érezném-e ezt a megmagyarázhatatlan, szorongó szomorúságot, ami környékez? Aligha… De mi lenne helyette?

Megkövülne-e a szívem védekezésképpen? Bezárnám-e az elmémet rettegve attól, hogy belegondoljak a mocskos valóságomba? Visszalépnék-e egy (vagy több) szintet az emberségemben? Átváltoznék-e ösztönlénnyé idővel, kisöpörve-elfojtva mindazt ami ilyen időkben felesleges és talán csak akadályozza a túlélésemet?

Vagy ellenkezőleg: éhezném a szeretetet, szomjaznám a “másik”, a “normális” valóság minden apró cseppjét ami visszaránthat – ha csak percekre is – abba amit olyan jól ismertem és néha már-már elfelejtek, ahol otthon éreztem magam, másfajta, könnyebb félelmekkel terhelve, banális szomorúságoktól ríkatva, apró-cseprő gondocskákkal szöszmötölve…?

Rabok vagyunk mi itt, beleragadtunk a semmirekellőség mocsarába, nem látunk tovább a holnapnál, pedig nekünk (majdnem biztosan) van holnapunk… Nem látunk el a másik ember tiszta tekintetéig. Nem gondolunk bele túl mélyen semmibe, nem is igazán létezünk. Vegetatív, satnya valóság. egyik nap a másik után, jobb láb a bal után, belégzés a kilégzés után, ennyi csak.

Neked is ennyi, de Neked nincs választásod. És Te másképp csinálnád, ha tehetnéd. Te színeket festenél a szürkeségbe. Te túlpillantanál a holnaputánon is. Te belenéznél a tiszta szemeimbe, le a mélybe, egészen belém. Te úgy merülnél a gondolataimba, mint illatos, forró fürdővízbe gémberedett, fázós tagjaiddal. Borzonganál tőlük és szeretnéd minden pillanatukat. Te léteznél, minden molekuláddal élnél. Mert Te már tudod…

Az utolsó pillanatban nem lesz nálad szabadabb ember. Az utolsó pillanatban szeretnék ott lenni Veled…