Szürreális. Nincs jobb szavam arra ami történt. Bizony vannak angyalok, és olykor úgy érintenek meg a szárnyaikkal hogy kis híján padlót fogok a döbbenettől…

Nem volt jó kedvem. Rossz se, inkább üres és semmilyen. De egyedül éreztem magam, ami persze nem feltétlenül rossz, sőt. Viszont ha az ember lánya fejébe veszi hogy nagy és nehéz könyvesdobozokat meg bútordarabokat költöztet át, és nem holnap hanem azonnal, és segítség és társaság híján akár teljesen egyedül is, akkor a cipekedés egy bizonyos pontján akaratlanul is felmerül a kérdés: nem lehet hogy valójában szar az életem??? Plussz majdnem telihold, majdnem tavasz, és az utolsó doboz sehogy se akart beférni a kocsiba. Így aztán felnéztem a felhőmocskos égre, a könyörtelen mocsárholdra, leültem a betonra és rágyújtottam egy jó cigire, hátha közben a rakoncátlan doboz eltűnik, összemegy, vagy magától átteleportál… Még jóformán arra se volt időm hogy belegondoljak mit is csinálok. Még el se szomorodtam rendesen, csak egy egészen kicsikét. A harmadik sóhaj és a negyedik slukk után megjelent és mellém ült egy macska…

…Nem nagyon szeretem a macskákat. Kutyás csaj vagyok. Alapvetően állatbarát, de macskát nem tartanék szívesen. Mégis ott és akkor az az önző utcai arisztokrata olyan közel került hozzám, hogy könny szökött a szemembe. Nézte velem a holdat csendesen. Ránéztem, ő meg rám. Köszöntem neki, erre kegyesen az ölembe mászott, és hangos dorombolásba fogott. Így ücsörögtünk néhány percig édeskettecskén, én cirógattam a hátát, ő meg a lelkemet. Mire egyszercsak megcsörrent a telefonom, és érkezett a társaság meg a segítség…

Macskangyal, én mondom nektek. Mondja valaki ezek után, hogy senki se vigyáz ránk odafentről…