Avagy miért van nekem mindig igazam???

Vagy én látom át túl jól a lelket, vagy te vagy átlátszó. Vagy csak nekem vagy az. Azt hiszem az utóbbi. Kezdelek kitanulni. De hogy már hisztizni se lehet ok nélkül, mert kiderül hogy volt ok, és nyomós?

Ismerlek. Érezlek. Már akkor tudom min mész keresztül amikor neked még fogalmad sincs róla. Te még csak a nyomást érzed, én már látom a követ ami nyom. Néha azt kívánom bárcsak te is így átlátnál. Aztán belátom, hogy jobb ez így. 

Azért egy pillanatig mégis majdnem hagytalak menni. Vagyis, hagytalak is, de majdnem otthagytalak az erdő szélén egyedül. Hogy ne legyen választásod. Hogy ne a tiéd legyen az a választás. Egy pillanatig látni akartam ahogy magadra maradsz a félelmeddel. Azt hittem, beteges örömöt okozna. Aztán rájöttem, hogy csak beteges fájdalmat. Mindkettőnknek. És rájöttem, hogy nem tudlak és nem akarlak bántani. Inkább majd félek én. Nekem úgyis jobban megy.

Így hát még mindig itt vagyok. Gondolom azért, mert jó nekem ez így. Mondjuk, hogy magam miatt. Mondjuk, hogy az egészhez nincs is semmi közöd. Jó, ez talán erős csúsztatás, de mégis…

Nagyon mást érzek most. Nem többet, nem kevesebbet, csak mást. Mintha visszavettem volna az irányítást. Mint amikor nem elveszítünk valamit, hanem elajándékozzuk. És ez nagyon más. Nem olyan kiszolgáltatott. Bárcsak te is tudnád…