ma először, és valószínűleg utoljára teszek úgy, mintha az lennél. Napló? Sosem voltál, nem is akartam hogy az legyél, és továbbra se szeretném, de néha ilyen is kell.

Mondjuk ma. Miért ne ma? Ez a nap annyira nehéz volt hogy megroskadt a súlya alatt a vállam. Pedig, ha jobban belegondolok, az égvilágon semmit sem csináltam. Csak gondolkodtam, azt viszont többet is mint kellett volna. Belefájdult a fejem.

Hogy min gondolkodtam?

Javarészt azon, miért olyan nehéz beismernem még önmagam előtt is a gyengeségeimet, hibáimat. És vajon miért van az, hogy a saját magam számára is legidegesítőbb tulajdonságomat képtelen vagyok levetkőzni, annak ellenére hogy tisztába jöttem vele: csupán felvett viselkedésforma, amivel egy másik, sokkal kevésbé negatív, ámde valószínűleg megváltozhatatlan tulajdonságomat kompenzálom/palástolom – nem sok sikerrel. Nyilván ez a következő házi feladat személyiségfejlesztés órára. Valahogy kitisztítani és önazonossá tenni a hamis képet.

Aztán még azon is sokat rágódtam (mert ezt még csak gondolkodásnak sem lehet nevezni), hogy vajon szerethető vagyok-e egyáltalán. Mármint az a valaki, aki ténylegesen vagyok. Nem az, akit olyan kétségbeesetten próbálok mutatni. És arra kell rádöbbennem Blondi határozott seggbebillentése nyomán, hogy az, aki valójában vagyok, minden bizonnyal sokkalta szerethetőbb mint az, akit görcsösen adni próbálok. Most egyszerűnek látszik a megoldás: magamat mutatni úgy, ahogy vagyok. De sokéves, tán “öröktől” berögződött mintákat nehéz ám levetkőzni…

Később, a harmadik bentrekedt könnyáradattól köhögve azon is elgondolkodtam (és ez még most is tart), hogy miért nem tudok sírni, amikor annyira érzem hogy szükségem lenne rá. Hónapok óta nem megy. (Még a végén átmegyek Amanda Woods-ba és nyelőcsőgörcsöt kapok )

Most meg, hogy leírtam ezt a sok szart, azon gondolkodom, nem kéne-e törölnöm egy laza csuklómozdulattal az egészet. Meg azon, hogy miért van az, hogy megint félek. Valamint hogy milyen érdekes hogy szagról felismerem hogy magánnyal vagy egyedülléttel osztozom-e a szobámon. Ma először magánynak érzem, és mondhatom, nincs jó szaga…

Végül, lefekvéshez készülődve, cigarettával a számban és kicsit remegős szomorúsággal a bordáim mögött, azon merengek, van-e csodálatosabb zene ennél (számomra ebben a percben nincs se szebb, se igazabb…):

So lately, I’ve been wonderin
Who will be there to take my place
When I’m gone, you’ll need love
To light the shadows on your face
If a great wave should fall
It would fall upon us all
And between the sand and stone
Could you make it on your own

If I could, then I would
I’ll go wherever you will go
Way up high or down low
I’ll go wherever you will go

And maybe, I’ll find out
The way to make it back someday
To watch you, to guide you
Through the darkest of your days
If a great wave should fall
It would fall upon us all
Well I hope there’s someone out there
Who can bring me back to you

If I could, then I would
I’ll go wherever you will go
Way up high or down low
I’ll go wherever you will go

Runaway with my heart
Runaway with my hope
Runaway with my love

I know now, just quite how
My life and love might still go on
In your heart and your mind
I’ll stay with you for all of time

If I could, then I would
I’ll go wherever you will go
Way up high or down low
I’ll go wherever you will go

If I could turn back time
I’ll go wherever you will go
If I could make you mine
I’ll go wherever you will go

És akkor, kedves naplóm, búcsúzóul hadd jegyezzem meg, hogy mindezzel együtt (vagy mindennek ellenére) még mindig BOLDOG vagyok. Még mindig JÓL vagyok. És még mindig biztosan érzem hogy mennyire JÓ nekem.

Jóccakát.