Simogatós az este. Kiszabadultam kicsit. Megyek amerre a lábam visz, lépten-nyomon megállítanak hogy megcsodálják a kutyámat. Fülemben remek zenék, szinte táncolva járom a sikátorokat és a teret. Mindenütt emberek, csacsognak, mosolyognak, andalognak. Egy eldugott parkolóban fiatal szerelmespár jön szembe velem, a fiú a hátán viszi a lányt, nevetnek. Kisvártatva megállnak egy ölelős csókra, aztán a fiú szemből kapja fel kedvesét, a lány lábai a dereka köré, karjai a nyaka köré fonódnak, és csak nézik egymást, a pillantásukban túlcsordul a szerelem. Annyira szépek és boldogok, hogy percekig nem tudom levakarni a mosolyomat… Persze nem is akarom…

Leülök egy padra, rágyújtok. Megszólal a tökéletes dal…

 

Minden kétség és magány és szomorúság és félelem elhalványul bennem. Csak néhány mély szippantás a tavaszba. Előveszem a telefonomat és 160 karakterben kísérletet teszek rá, hogy megköszönjem neki hogy van. Megkérem hogy ne válaszoljon, és tudom hogy mosolyog amikor olvassa, és tudom hogy nehezen fogja megállni, és tudom hogy holnap első dolga lesz megköszönni…

Egy kis darab tavasz az éteren át, tőlem, neki, több mint szeretettel.