Volt idő, amikor nem szerettem a meglepetéseket. (Nem vagyok túl spontán, így olykor rosszul reagálok ha valami váratlanul ér.) Ajándékból is mindig azt szerettem, ami otthon várt rám és egyedül nyithattam ki, és feldolgozhattam mielőtt lereagáltam. Szerettem levelet kapni, vagy csomagot, vagy virágot. Váratlan betoppanásokat és telefonokat kevésbé, nem is beszélve a nyilvános helyen kapott ajándékokról. Aztán, ahogy kényelmesebben kezdtem érezni magam valakivel, ez általában megváltozott. Tudtam hogy ismer, és nem paráztam többé túl a dolgokat.

Meglepetést szerezni azonban mindig is szerettem, de magamból kiindulva mindig előbb kipuhatoltam a meglepetéshez való viszonyát annak a személynek, akit meg akartam lepni. Mert pont ez a lényeg: jó érzést és örömet szerezni, nem sokkolni és kellemetlen helyzetbe hozni a másikat.

Ma már jobban kezelem, ha meglepnek. Ám mind a mai napig az a legkedvesebb számomra, ha felkészítenek a meglepetés tényére. Ezáltal belém költözik az az érzés, amitől annyira édes tud lenni a meglepetés: az a gyermeki izgalom, a borzongás, a szinte kibírhatatlan várakozás…

Mostanság ilyet játszunk. Meglepősdit. Apró titkos terveket szövünk, aztán megadunk egy nem túl távoli időpontot a másiknak, amikorra számíthat a meglepetésünkre. És jó ez. Édes ez. Mint remélni, hogy megkapjuk a rég áhított piros biciklit. Mint várni a karácsonyt. Mint készülődni a szombat éjszakára. Mint valami nagyszerűt főzni azoknak, akiket szeretünk…

Kivéve amikor valami közbejön. Mert akkor kicsit olyan, mint amikor a kisgyerektől elveszik a kedvenc játékát… Mintha elmaradna a karácsony… Mintha kiöltöznél, kifestenéd magad, megcsinálnád a hajad, és végül mindenki lemondaná az esti programot. Mint amikor odaég az isteni vacsi és a végén vajaskenyér van, vagy rántotta.

Ebből a szempontból jobbak a váratlan meglepetések, de én mégis, továbbra is azokat választom, amikhez “előre díszbe öltöztethetem a szívemet”.