Persze egy kicsit mindig (értsd: állandóan), de bizonyos napokon sokkal, de sokkal erősebben. Nem, nem a rossz napokon, nem olyankor amikor az ég is rámszakad és iszonyatos súllyal nyomják a mellkasomat a gondok, és nem vagy itt hogy megszorítsd a kezem. Nem is a csodálatos napokon, amikor átölelném az egész világot és táncolva járok és kacagok és te nem vagy itt hogy velem nevess. Még csak nem is az eseménytelen, unalmas napokon, amikor az órák a semmibe vesznek és te nem vagy itt hogy értelmet adj nekik.

Hanem a balfék napokon. Amikor nem történik semmi kiugróan jó vagy rossz, nem is unatkozom, ellenben valahogy semmi nem jön össze. Amikor ok nélkül gerjed bennem a feszültség és hullámokban önt el. Türelmetlen vagyok és semmihez sincs kedvem. Megbántok embereket akik nem érdemlik meg, nem bírok odafigyelni és ettől csak egyre idegesebb leszek. Gyűlik, gyűlik, kitör, majd elül. Na és akkor jön el a pillanat. Körbenézek és mindenütt az áradás által partra hordott uszadék és mocsok. És csend, istenem milyen nagy a csend…

Nem vagy itt.

És semmit sem akarok, csak azt hogy itt legyél.

És senkit sem akarok, csak téged.

Bárcsak…