“De vannak pillanatok az életben, mikor megértjük,
hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában
a legközönségesebb és a legegyszerűbb. Egyszerre látjuk
az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek el,
akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő,
kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk,
hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal,
a jelenés pillanatában.”

(Márai)

Gondolkodtam, mert ez még mindig rossz szokásom. Az embereken gondolkodtam, akik jönnek-mennek, meg azokon, akik maradnak és állandóan jelen vannak az életemben. A találkozásokon is gondolkodtam ismét, amik olyan jelentősnek tűnnek, aztán mégsem bizonyulnak fontosnak később. Meg azokon, amik mégis. Amik megértetik velünk, hogy a Sors meg az Elrendelés nem csupán üres szavak. A barátaimon is gondolkodtam, és hogy mennyire áldott vagyok általuk. Igazából Nekik/Róluk írok most.

Az ember már attól is boldog lehet, ha felnőtt korára megmarad egy gyerekkori Barátja. Hát nekem megmaradt három is. Sodor minket szanaszét az élet, de valahogy a végén mindig a konyhában kötünk ki, kávét szürcsölve, és az van, hogy a köztes időben sokminden történt, mégse változott semmi.

Ha elmentek, úgy várlak benneteket, hogy talán olykor észre sem veszem. De ha betoppantok az ajtón, akkor a helyére kerül egy kis puzzle-darabka a lelkemben. Szeretlek benneteket nagyon-nagyon. De úgyis tudjátok. És mindig a barátaim lesztek most már. Túl sokat tudtok…

És itt az én különleges BARÁTom. Így, csupa nagybetűvel. Tudod Te azt nagyon jól, hogy Rólad beszélek. Hogy az életemet is rádbíznám, és hogy soha senkiben nem bíztam ennyire. ÉS talán már nem is fogok.

Aztán itt vannak az újabb Érkezők. Nem tudtam hogy számítani fogtok, és felforgatott a megjelenésetek mindent bennem és körülöttem. Hát, ezt se fogom elfelejteni soha. Come what may, ugyebár.

A Szövetségesek, akik ott vannak a háttérben és az élet különös, átláthatatlan forgatókönyve egybeírja a történetünket. És “előre lépnek a háttérből”. Misszióink vannak, és akkor és ott csakis a másik tud segíteni, és milyen különös hogy mindig a legjobb ember, mindig a legjobb pillanatban! Érkezik a segítség ahhoz, aki bátor.

És az Epizódszereplők? Mindig kaptam valamit általuk, nem tudom sajnálni hogy átutazók, így kell ennek lennie. Fontosak egy percig, egy hétig vagy egy hónapig. Valami elindul, aztán elengedjük egymás kezét és talán el is felejtjük egymást. De ami elindult, az külön életet él már.

És a Testvéreim. Nem mindig fogjuk egymás kezét. De amikor az élet gyomron rúg és sehol senki, mégis ki az, aki odanyúl értünk, felrángat a földről és átölel? Ha senki más, akkor a testvéred biztosan. És örökre. Mert a vér, a vér az egy ilyen dolog…

És ha már találkozás… egyszer majd elmesélem Nektek, hogyan találkoztam Vele. Garantálom, hogy tündérmesébe illő történet lesz.