Végül a fürdőkádban bőgve végzed, és a tizedik perc után már csuklasz mert nem tudsz választani hogy a könnyeidet hagyd-e ömleni, vagy inkább magadon röhögj gyomorból.

Végül gyönyörködsz a tükörben a felduzzadt ajkaidban ahogy rángatóznak és meg-megremegnek, meg abban a csillogó kicsi cseppben amelyik az alsó szempilláidon hintázik és tétovázik hogy legördüljön-e még utoljára.

Végül kinyitod az ablakot és felhúzod a redőnyt, és bejön a hideg meg az esőillat, de az utak már csaknem szárazak odakint.

Végül beletörődsz az álmatlanságba megadóan, és inkább leírod hogy sírni néha igazán gyönyörű. Hogy fájni néha igazán gyönyörű. És szeretni is gyönyörű, mindig az, még azokon az estéken is, amikor épp nem érzed hogy viszontszeretnek.

Végül rágyújtasz és az egészet kifújod magadból a füsttel.

Végül megint biztosan tudod, hogy az egyetlen akire számíthatsz, te magad vagy.