Először furcsán csodás, szabad érzés. Mehetek ahova csak akarok, maradhatok ameddig akarok. Ha reggel álmatagon kitámolygok a konyhába, ott is maradhatok akár egy órát, nem kell rögtön felöltözni és sétálni szaladni. Ha este lustálkodom a tévé előtt, nem kell közben arra gondolni hogy mégegyszer le kell majd mennem. Esőben, kánikulában, hidegben… A kávézóban egész szombat délelőttjeimet eltékozolhatom, a nadrágjaim zsebe nincs kitömve zacskókkal, a konyhában nem rúgok bele a vizestálba, a kanapén van hely… tart is ez néhány napig, aztán minden furcsán átalakul…

Nem találom a helyem. Bárhova megyek, mintha elfelejtettem volna cipőt húzni vagy megfésülködni. A konyhában ücsörögve folyton mehetnékem támad. A tévé nem köt le, súlyos sétaelvonási tüneteim támadnak, de egyedül olyan esetlennek és idiótának érzem magam ahogy járom a várost. A kávézóban mindig a táskámba rejtem a kis, csomagolt karamellás kekszet, amit úgy szeret. Néha önkéntelenül a zsebembe nyúlok induláskor, hogy van-e benne zacskó. Átfut az agyamon vajon van-e friss vize, és megrendelem a következő havi tápot. A kosara üres, a kanapé üres, az ágy üres, MINDEN ÜRES… A legüresebb a lelkem, a szívem, az életem…

Néha a gép előtt ülve mozgást vélek érzékelni a szemem sarkából. Odanézek, de nem látom őt nyújtózni a szőnyegen. Sötétedés után szorongást érzek az üres utcán, mert nincs velem. Sosem voltam még ennyire magányos és elhagyatott. Hiányzik minden pillanatban…

A harmadik hét után már nem tudok másra gondolni. Amikor meglátogatom, utána napokig még rosszabb. Egy gyümölcsprésbe rakták a szívemet.

Tudom hogy jó kezekben van, és tudom hogy már elkerülhetetlen volt hogy szakemberre bízzam őt. Mindkettőnknek jobb lesz a végén. Meg kell tanulnia nélkülem lenni, egyedül lenni. Mégis számolom a napokat, amikor letelik az egy hónap és úgy mehetek el hozzá, hogy haza is jön velem…

Aztán eljön a nap. Egy végtelen hónap után. Már előző éjjel alig alszom. Ő is készülődik. Meglát, elém szalad ugatva, körbetáncol, puszilgatjuk egymást és ölelem, simogatom… Hazamegyünk, súgom a fülébe, és tudja. Érti. Odaszalad elbúcsúzni a kiképzőktől, nagyon megszerette őket. Persze visszajárunk majd minden hétvégén, sokat kell még tanulnunk, mindkettőnknek. De most HAZAMEGYÜNK!!! Csaholva rohan az autóig, és újra és újra vissza hozzám, biztosan jövök-e. Egy hangja sincs a csomagtartóban hazáig, de az udvart megint hangosan üdvözli. A lakásban minden kis zugba beszagol, aztán felheveredik az ágyamra, belefúrja a fejét a pizsamámba és elalszik…

Nagyon megerősödött és kicsit lefogyott. Kanapéhoz szokott puha bőrén itt-ott bőrkeményedések a “tábori ágytól”. A szőre fényes és selymes. És szeretetillata van. Azért persze megfürdünk, barna víz csorog a bársonybundából. Úgy érzem picit lázas, biztosan a sok izgalom. Jó étvággyal eszik, aztán már csak alszik. Lábacskái a levegőt kapálják: álmodik. Odakucorodom mellé, fejem a vállára hajtom. Felébred és alaposan megnyalogatja a fülemet. Aztán csak fekszünk csendesen. Éjjel nem bújik mellém, nagyon melegünk van. De amikor hajnalodni kezd, odajön és megnézi, megvagyok-e még.

A következő napok megmondják majd, mit értünk el. Most csak azt tudom, hogy itt van. Hazajött. És az életem újra teljes, a kis univerzumomban pedig minden a helyén. Vizestál és zacsi és póráz és kutyaszőr. De leginkább: a Kutyám, a legjobb Barátom…