És amikor azt hiszed minden rendben, a szervezeted bemondja az unalmast. Hitegeted magad hogy “bírom én ezt”, de sajnos úgy tűnik nem bírod. Egy teljesen átlagos kedd délutánon, miután befejezted a melót és elszaladtál a városba hogy elintézd a dolgaidat, egyszercsak úgy érzed, le kell feküdnöd. Még csak 5 óra… a vállaid beállnak és alig bírod emelni a karod. Amúgy nem vagy rosszul, csak aludnod kell. Este 11-ig nem is térsz magadhoz, és akkor már komolyan rosszul vagy. Émelygés, gyengeség, hihetetlen szomjúság… Hőemelkedés, levertség. Semmi se fáj. De valami nagyon nincs rendben.

Túl sok ez, túl sok ami történik velem, körülöttem, bennem. Nem bírom, le kéne állni, de hogyan? Bár lenne egy, csak egyetlen egy dolog az életemben, ami biztos… Amibe kapaszkodhatok, amihez hozzákötözhetem a héliumos lufim madzagját… De úgy tűnik, ez most a szabadon repkedés ideje, és ez kissé émelyítő. Föld-énem lázadozik levegő-énem ellen. Gyökereim szabadon, sebezhetően meredeznek, mert kegyetlenül kirántottam őket a talajból. Otthonuk, eddigi életem alapjai, mint tátongó seb a földben. És vajon tudnak-e repülni a fák? Szabad-e repülniük? Vagy mindezt itt kellene hagynom, és átlényegülni egyetlen, szárnyas magvacskává? Amely egy, tán nem túl távoli napon megérkezik és új gyökereket ereszt valahol másutt?

Senki se fogja a kezem. Így aztán, persze, senki nem is húz vissza.

Az idegen

Mindennek vége, többé nem utazom
Kalandok nem várnak rám, ott messze Napnyugaton
Napkelet Napnyugat és az édes álmok
Akárhogy fáj a szívem, jobb lesz ha megtudjátok:

Holnaptól nem leszek itt
Más eszme, más szokások
Új ország, új kalandok
De ott is szépek a lányok

És néha érzem, hogyha fáj még
És néha visszajönnék
Onnan hol senki se járt még
Onnan hol senki se várt még

Napkelet Napnyugat és az édes álmok
Akárhogy fáj a szívem, jobb lesz ha megtudjátok:
Holnaptól nem leszek itt
Más eszme, más szokások
Új ország, új kalandok
De ott is szépek a lányok
És itt is szépek a lányok…