Már alig emlékszem hogy is kell írni… csak az emlékeztet rá milyen volt az a lebegő, beteljesítő érzés, amikor azokat a zseniális kis szösszenéseidet olvasom mosolygós szívvel. Ennél jobban csak akkor mosolyog, amikor abban a módosult tudatállapotban dobolok a billentyűzeten. De mókuskerékben dobolni nehéz – az ujjaim a kapaszkodással vannak elfoglalva, azzal, hogy hajtsák a kis küllőket, hogy a talpacskáimnak legyen min szaladni. Körbe, körbe, karikába.
Mégis: kell, nagyon kell, jobban mint valaha, hogy megmaradjak annak, ami. Hogy válhassak azzá, amivé válni vágyom. Íróvá, percekre. Ez is tőled indult.
Egyelőre úgy érzem, hogy mindent leírtam. Csak ismételni tudom önmagam. És most nézelődnöm kell, látnom kell, szagolnom, ízlelnem… nagyon, nagyon csöndben. Hogy legyen majd mit mondanom.
Hónapok óta egy betű nem sok, annyi se… De valami nagyon, de nagyon érik túl a tudatom ormótlan kopár dombjain.
Hetek óta egy csepp eső sem sok, annyi se… De az Ochil dombokon túl, északon gyülekeznek már a fellegek.
Nem tavaszi, üdítő zápor szakad majd ránk belőlük, hanem vad, sajgó, ólomsúlyú vihar… Mert bármilyen mélyre rejted, bármilyen vastag ajtók mögé suvasztod, bármilyen mélységes pincékbe zárod is őket, azok a mocskok ott rothadnak, és a szag előbb-utóbb felgomolyog és mindent eláraszt. És akkor ki kell majd nyitni az ajtót, és le kell menni a pincébe és fel kell forgatni újra mindent… és ki kell takarítani.
Ugye, te megmondtad! – mosolyognál kárörvendve, ha nem ismernél és nem szeretnél annak ellenére is. Meg persze, ha tudnál te olyat, hogy káröröm, de nem tudsz. Így csak sóhajtasz egy mélyet és teletöltöd a viszkispoharat és meggyújtod a cigit. És most? – kérdezed, aztán együtt kitaláljuk még hajnal hasadta előtt. Vagy jó lesz, vagy nem.
Hiányzol, minden nap.
Hozzászólt: