Like this:

Sokat bámultam a könyvek gerincét a fehér polcokon a galéria alatt. Néha csak ültem ott, a sarok-kanapén, kitekert gerinccel, hátat fordítva a szobának, és futtattam a szemem végig a kötetek sorain. Bambulásnak is nevezhetném, mert nem volt benne semmi produktív. És néhány könyv címe berögződött. Örökre. Soha nem olvastam őket, még arra se szántam rá magam hogy leemeljem őket a polcról és alaposabban szemügyre vegyem a borítót, vagy beleolvassak az első vagy az utolsó bekezdésbe. Bizarr kissé, mint megjegyezni egy vers harmadik sorát, és soha el se olvasni a többit.

Kicsi lányként nem is értettem némelyik címet. “Kő hull apadó kútba.” Nem tudtam mi az, hogy apadó. Nem értettem ezt a költőies, hiányos szerkezetű mondatot. Kő hull egy apadó kútba. Az apadó kútba. Ez talán megmagyarázta volna ezt a titokzatos, mély és dallamos szót. Emlékszem, próbálgattam kiejteni más és más szótagra helyezve a hangsúlyt. Nem segített. De sose kérdeztem meg senkitől. Az én titkos, rejtegetett tudatlanságom. “Jákob lajtorjája.” Tudtam hogy létra, meg azt is hogy soha nem fogom használni ezt a szót. És ez: “Sírig tartsd a pofád.” Szebben fogalmazva, hallgass mindhalálig. Ahogy a pap is mondja az esküvői szertartásokon. De vajon hallgassak-e tényleg?

Nem őszinte emberek nehezen válhatnak csak őszintévé. A gyűrűző, egymásba csimpaszkodó hazugságok, ferdítések, féligazságok, nevezd őket aminek akarod, nem törlődnek. Nem szádban olvadó színes cukormázas csokigolyók. De van szavatossági idejük. Megromlanak és bűzlenek, és a szaguk elárulja őket. Még ha nagyon okos vagy is, belezavarodsz és elbotlasz. Vagy ott az emberi tényező: olyasvalakiben bízol, akiben nem kellene. A hazug embert előbb utolérik mint a sánta kutyát? Hogy előbb-e, azt nem tudom, de legtöbbször utolérik. És az üldözés utolsó pillanatában roppannak meg a legtöbben. Mert mégiscsak jobb bűnbánó Magdalénaként meggyónni, mint áruló Júdásként lelepleződni… Senki se szeret rossznak látszani, legfőképp a rosszak nem.

Én, mint nem őszinte ember, az őszintévé válás üdvösségéről álmodom. És lennék is őszinte mától, vagy legkésőbb holnaptól, ha nem lenne akkora az ára. Ha húzhatnék egy vonalat. De senki nem lehet őszinte egy ponttól fogva. Visszamenőleg is azzá kell válni. És az bizony kellemetlen. Főleg mivel fájdalmat okozunk vele. A végén nem vagyunk biztosak, megéri-e az egész. És hogy van-e hozzá jogunk! Lelki békénket mások szenvedésével megvásárolni.

Aztán ott az időzítés-faktor. Ha hónapokat meg éveket töltesz titkolózva, akkor ugye, néhány nap ide vagy oda már nem számít. És az időzítés sose elég jó. És akkor eszembe jut az a jelenet a Sex and the City filmből, amit csak kötelességből néztem meg (mert nem megnézni olyan lett volna mint otthagyni az utolsó sültkrumplit a tányéron). Carrie és Miranda abban a giccsesre dekorált étteremben, Valentin-napon. Amikor az egyik barát bevallja a másiknak, hogy nagy hibát követett el. Hogy talán az ő hibája a meghiúsult esküvő. Úgy dönt, elmondja, de 5 hónap késéssel. Míg a másik ezen 5 hónap minden napján újra és újra lejátszotta a fejében a történteket és álmatlanul forgolódott a választ keresve, ami ott volt végig, a bizalmasa szívébe rejtve. Miért nem mondta el eddig? Egyszer megpróbálta. EGYSZER??? Minden nap minden percében meg kellett volna próbálnia.

Mert a fájdalom nem lesz se nagyobb, se kisebb. A fájdalom ugyanolyan akkut és lüktető marad, nyílt seb a szív felszínén, aminek idő kell gyógyulni, de végül meggyógyul.

Tehát, ha hallgatsz, sírig tartsd a pofád. Ha meg beszélsz, beszélj most! Törd át a gátat, engedd ki a folyót! És fürödj meg az árban. És emlékezz, milyen érzés volt.

Emlékezz örökké, és maradj igaz.