Like this:

Mint amikor beleharapsz a szép piros almába, és a héj alatt ott rejlik a rothadás. Barna, kásás állagú a falat fele, és bár rögtön észreveszed és ki is köpöd, az íz ott marad utána… Hát így történt. Az egyik pillanatban szépséges, gömbölyű, piros és fényes, a másikban meg csak ez a romlott, poshadt íz valahol hátul a számban. A különbség, hogy fogalmam sem volt, mi történt. A harapás ugyanis elmaradt. Azt hittem, legalábbis.

Aztán rájöttem, hogy nem én haraptam a rossz almába, hanem a rossz alma… hát, ha nem is harapott belém, de ott volt az almakupacomban és lassan rohasztani kezdte a többi almát maga körül. Az íz pedig igazából szag. A rothadó gyümölcs szaga, olyan erős hogy az ízt is érezni kezded hozzá. Odaléptem hát az almahalom fölé csukott szemmel, erősen akarva hogy amikor kinyitom, csak fényeset és pirosat lássak. De amikor a szemem hozzászokott a pince félhomályához, nem volt abban semmi fény és semmi pirosság, csak a romlás volt… muslicák… és az a SZAG!…

És akkor felébredtem.

Álmaink néha rávilágítanak arra, ami megmagyarázhatatlan érzéseink mögött lapul. Amikor nem látod a fától az erdőt, érdemes hátralépni párat. Elengedni magad. Nem gondolkodni. És a válasz váratlan formában érkezik. Esetünkben almaként. Persze attól, hogy tudjuk mi a baj, a baj még nem múlik el. Sőt, a megoldás folyamata csak most kezdődik.

Lássuk csak. Van-e rá mód, hogy az embereket akiktől rosszul érezzük magunkat, rossz almaként kiválogassuk és kiselejtezzük az életünkből? Aligha. Ez nem ilyen egyszerű, nem ilyen gyors és végérvényes. Mert a rothadó alma nincs tudatában annak, hogy kivették a kupacból, bárhová teszed, éppoly elégedetten fog romlani tovább. De az ember… Az ember bizony észreveszi, és ki akarna ilyen helyzetbe kerülni, ki akarná a másik szemébe mondani hogy van egy mélyről feltörő, önmaga számára is megmagyarázhatatlan, gyomorszorító késztetése hogy a másiktól olyan távol legyen amennyire emberileg lehetséges? Mert úgy érzi, mérgező?

Meg lehet persze próbálni lassan eloldódni, eltávolodni.  Néha a körülmények is segítenek – költözés, munkahelyváltás. Néha azonban sajnos épp fordítva: ellenünk dolgoznak és a képünkbe ordítják amit nem akarunk hallani. Olyankor mi a teendő?

Szerettem ezt a rendetlen, vidám kis kupacot. Szerettem piros alma lenni benne. És minden változás ijesztő, különösen ha nem érezted igényét semmiféle változásnak. Fenyegetve érzem magam talán. A helyzetemben, a kapcsolataimban, abban ami (aki) vagyok. Nem akartam ilyen problémákat. Jó volt ahogy volt, és most minden olyan… rosszízű lett.

Az is lehet hogy képzelem csak az egész fertőzést. Hogy minden a régi lesz. Az is lehet, hogy minden jobb lesz. Volt már rá példa. Néha csak hagyni kell megtörténni a dolgokat és hinni abban hogy minden okkal alakul úgy, ahogy alakul.

Eszerint, ha az az alma tényleg rossz, akkor lehet hogy valaki még időben kidobja majd. Hogy kiutasítja a kupac. “Why let one bad apple spoil the whole damn bunch?” Vagy ha mégsem, akkor hamarosan megtudom melyik alma rossz még, hogy időben a kupac másik végébe gurulhassak előlük.

Ha meg már nagyon bűzlik a helyzet, (amikor a kupac többsége vagy egésze megromlott), még mindig kivehetem magam, a megmaradt egy szem egészséges almát, és áttehetem egy vadiúj kupacba.

Ugye?