Keringődallam szól, szimfonikus zenekar, a világ szürkeárnyalatos és csupa romantika. A nők szipkával szívják a cigarettát, a férfiak konyakkal álldogálnak a szivarfüstben. A ruhák derékben szabottak, a szoknyák fodrosak és csipkések, a szmokingok feketék és az ingek hófehérek. A rúzs vörös, de a vásznon ez is csak egy másik szürkés árnyalat. A cipők sarka nagyon, nagyon magas, a frizurák mind fényesek és hullámosak, a szempillák rebegnek, a hangok rekedtek és mélyek. A hozzáértő férfikezek biztosan vezetik a karcsú hölgyderekakat, körbe és körbe. A bajuszok mesterien pödörtek, a mosolyok féloldalasak, a szemöldökök felvonásai szintúgy… balos mosolyhoz jobbos szemöldökemelés társul, tükrözendő a mámort: elutasíthatatlan felhívás arra a bizonyos keringőre… A parkett viasztól fénylik, a gyertyák hajnalra mind csonkig égnek majd, de addig még millió pillantásból fognak visszatökröződni.Te ott állsz a bal hátsó sarokban, a hatalmas, aranykeretes tükör előtt, pezsgőd utolsó kortya még a pohár alján, és lassan ringatod csípőd a zenére. Mindjárt észrevesz és feléd indul majd a keringő párok tengerén át, karjába vesz és elragad, ti is ott pörögtök s forogtok majd, mintha a szoknya fodra csupa madártoll lenne és szárnnyá változna, máris mosolyogsz, aztán nevetsz, kacagsz, fejed hátravetve, csilingelőn…

Micsoda éjszaka, te az övé s ő a tied, legalább mára, erre a bálra, erre a táncra.

Most már kiléleKezhetsz.

De az áldatlan sem két l, nem rögzül ha nem hagyom, sőt akkor se rögzülne ha hagynám. Amikor azon a tökéletes helyen tartózkodunk lelkileg, ahol minden mosolyog, ahol nincs félelem, ahol az sem számít ha esik az eső, folyton attól rettegünk hogy a következő szempillantásunk után arra nyílnak majd szemhéjaink, hogy csak képzeltük az egészet. Amikor azonban azon a borzasztó helyen vagyunk ahol minden szürke és mindenhol falakba ütközünk, és a mennyezet folyton azzal fenyeget hogy ránk szakad és eltemet, miért nem tudunk ugyanettől nem félni, hanem ebben reménykedni? A mindent átalakító, mágikus szempillantás eljövetelében? Az igazság az, hogy megtörténhet, és meg is fog. El fogjuk veszíteni az egyensúlyt olykor és kizökkenünk az áldottságból, de ugyanígy, egyetlen szepillantás alatt, az áldatlanságnak is vége szakadhat!

“Minden megváltozhat egy szempillantás alatt, de ne félj: Isten nem pislog.”

Öt nap áldatlanság után ma végre, azt hiszem, megsejtettem az irányt. Elhittem, hogy tényleg tudom a titkot. Csak megijedtem egy picit, és ettől gondjaim támadtak az emlékezéssel.

Recept az áldottságba való visszajutáshoz, és annak állapottá tételéhez: ülj kényelmesen, vegyél mély lélegzetet. Mosolyogj magad elé. Nézz végig az életeden és gondolatban csinálj listát azokról a dolgokról, amelyekre gondolva mosolyod szélesebbre húzódik és a szíved megnagyobbodik a mellkasodban. Ezek lesznek a hozzávalók. Csinálj listát azokról a dolgokról is, amelyekre gondolva a homlokod összeráncolódik és az ajkaid széle lefelé akar görbülni, a gyomrodban pedig kellemetlen nyomást érzel. Ezekkel a dolgokkal nagyon, de nagyon óvatosan kell bánnod. Mert tele van velük az élet, és száműzhetetlenek, és veszélyeztetik az áldottságot. Ha hagyod. De beleteheted őket egy nagy szatyorba, és átadhatod őket a Gondviselésnek. És hiheted, hogy nem a te dolgod cipelni őket. És hiheted, hogy az élet ajándék. És hiheted, hogy angyalok vigyáznak rád. És hiheted, hogy ajkaid mosolyra teremtettek.

Az áldott nem két l, de ettől még lehet állapot. Ha hiszel.

Aztán rájöttem, hogy nem én haraptam a rossz almába, hanem a rossz alma… hát, ha nem is harapott belém, de ott volt az almakupacomban és lassan rohasztani kezdte a többi almát maga körül. Az íz pedig igazából szag. A rothadó gyümölcs szaga, olyan erős hogy az ízt is érezni kezded hozzá. Odaléptem hát az almahalom fölé csukott szemmel, erősen akarva hogy amikor kinyitom, csak fényeset és pirosat lássak. De amikor a szemem hozzászokott a pince félhomályához, nem volt abban semmi fény és semmi pirosság, csak a romlás volt… muslicák… és az a SZAG!…

És akkor felébredtem.

Álmaink néha rávilágítanak arra, ami megmagyarázhatatlan érzéseink mögött lapul. Amikor nem látod a fától az erdőt, érdemes hátralépni párat. Elengedni magad. Nem gondolkodni. És a válasz váratlan formában érkezik. Esetünkben almaként. Persze attól, hogy tudjuk mi a baj, a baj még nem múlik el. Sőt, a megoldás folyamata csak most kezdődik.

Lássuk csak. Van-e rá mód, hogy az embereket akiktől rosszul érezzük magunkat, rossz almaként kiválogassuk és kiselejtezzük az életünkből? Aligha. Ez nem ilyen egyszerű, nem ilyen gyors és végérvényes. Mert a rothadó alma nincs tudatában annak, hogy kivették a kupacból, bárhová teszed, éppoly elégedetten fog romlani tovább. De az ember… Az ember bizony észreveszi, és ki akarna ilyen helyzetbe kerülni, ki akarná a másik szemébe mondani hogy van egy mélyről feltörő, önmaga számára is megmagyarázhatatlan, gyomorszorító késztetése hogy a másiktól olyan távol legyen amennyire emberileg lehetséges? Mert úgy érzi, mérgező?

Meg lehet persze próbálni lassan eloldódni, eltávolodni.  Néha a körülmények is segítenek – költözés, munkahelyváltás. Néha azonban sajnos épp fordítva: ellenünk dolgoznak és a képünkbe ordítják amit nem akarunk hallani. Olyankor mi a teendő?

Szerettem ezt a rendetlen, vidám kis kupacot. Szerettem piros alma lenni benne. És minden változás ijesztő, különösen ha nem érezted igényét semmiféle változásnak. Fenyegetve érzem magam talán. A helyzetemben, a kapcsolataimban, abban ami (aki) vagyok. Nem akartam ilyen problémákat. Jó volt ahogy volt, és most minden olyan… rosszízű lett.

Az is lehet hogy képzelem csak az egész fertőzést. Hogy minden a régi lesz. Az is lehet, hogy minden jobb lesz. Volt már rá példa. Néha csak hagyni kell megtörténni a dolgokat és hinni abban hogy minden okkal alakul úgy, ahogy alakul.

Eszerint, ha az az alma tényleg rossz, akkor lehet hogy valaki még időben kidobja majd. Hogy kiutasítja a kupac. “Why let one bad apple spoil the whole damn bunch?” Vagy ha mégsem, akkor hamarosan megtudom melyik alma rossz még, hogy időben a kupac másik végébe gurulhassak előlük.

Ha meg már nagyon bűzlik a helyzet, (amikor a kupac többsége vagy egésze megromlott), még mindig kivehetem magam, a megmaradt egy szem egészséges almát, és áttehetem egy vadiúj kupacba.

Ugye?

Kicsi lányként nem is értettem némelyik címet. “Kő hull apadó kútba.” Nem tudtam mi az, hogy apadó. Nem értettem ezt a költőies, hiányos szerkezetű mondatot. Kő hull egy apadó kútba. Az apadó kútba. Ez talán megmagyarázta volna ezt a titokzatos, mély és dallamos szót. Emlékszem, próbálgattam kiejteni más és más szótagra helyezve a hangsúlyt. Nem segített. De sose kérdeztem meg senkitől. Az én titkos, rejtegetett tudatlanságom. “Jákob lajtorjája.” Tudtam hogy létra, meg azt is hogy soha nem fogom használni ezt a szót. És ez: “Sírig tartsd a pofád.” Szebben fogalmazva, hallgass mindhalálig. Ahogy a pap is mondja az esküvői szertartásokon. De vajon hallgassak-e tényleg?

Nem őszinte emberek nehezen válhatnak csak őszintévé. A gyűrűző, egymásba csimpaszkodó hazugságok, ferdítések, féligazságok, nevezd őket aminek akarod, nem törlődnek. Nem szádban olvadó színes cukormázas csokigolyók. De van szavatossági idejük. Megromlanak és bűzlenek, és a szaguk elárulja őket. Még ha nagyon okos vagy is, belezavarodsz és elbotlasz. Vagy ott az emberi tényező: olyasvalakiben bízol, akiben nem kellene. A hazug embert előbb utolérik mint a sánta kutyát? Hogy előbb-e, azt nem tudom, de legtöbbször utolérik. És az üldözés utolsó pillanatában roppannak meg a legtöbben. Mert mégiscsak jobb bűnbánó Magdalénaként meggyónni, mint áruló Júdásként lelepleződni… Senki se szeret rossznak látszani, legfőképp a rosszak nem.

Én, mint nem őszinte ember, az őszintévé válás üdvösségéről álmodom. És lennék is őszinte mától, vagy legkésőbb holnaptól, ha nem lenne akkora az ára. Ha húzhatnék egy vonalat. De senki nem lehet őszinte egy ponttól fogva. Visszamenőleg is azzá kell válni. És az bizony kellemetlen. Főleg mivel fájdalmat okozunk vele. A végén nem vagyunk biztosak, megéri-e az egész. És hogy van-e hozzá jogunk! Lelki békénket mások szenvedésével megvásárolni.

Aztán ott az időzítés-faktor. Ha hónapokat meg éveket töltesz titkolózva, akkor ugye, néhány nap ide vagy oda már nem számít. És az időzítés sose elég jó. És akkor eszembe jut az a jelenet a Sex and the City filmből, amit csak kötelességből néztem meg (mert nem megnézni olyan lett volna mint otthagyni az utolsó sültkrumplit a tányéron). Carrie és Miranda abban a giccsesre dekorált étteremben, Valentin-napon. Amikor az egyik barát bevallja a másiknak, hogy nagy hibát követett el. Hogy talán az ő hibája a meghiúsult esküvő. Úgy dönt, elmondja, de 5 hónap késéssel. Míg a másik ezen 5 hónap minden napján újra és újra lejátszotta a fejében a történteket és álmatlanul forgolódott a választ keresve, ami ott volt végig, a bizalmasa szívébe rejtve. Miért nem mondta el eddig? Egyszer megpróbálta. EGYSZER??? Minden nap minden percében meg kellett volna próbálnia.

Mert a fájdalom nem lesz se nagyobb, se kisebb. A fájdalom ugyanolyan akkut és lüktető marad, nyílt seb a szív felszínén, aminek idő kell gyógyulni, de végül meggyógyul.

Tehát, ha hallgatsz, sírig tartsd a pofád. Ha meg beszélsz, beszélj most! Törd át a gátat, engedd ki a folyót! És fürödj meg az árban. És emlékezz, milyen érzés volt.

Emlékezz örökké, és maradj igaz.

Mégis: kell, nagyon kell, jobban mint valaha, hogy megmaradjak annak, ami. Hogy válhassak azzá, amivé válni vágyom. Íróvá, percekre. Ez is tőled indult.

Egyelőre úgy érzem, hogy mindent leírtam. Csak ismételni tudom önmagam. És most nézelődnöm kell, látnom kell, szagolnom, ízlelnem… nagyon, nagyon csöndben. Hogy legyen majd mit mondanom.

Hónapok óta egy betű nem sok, annyi se… De valami nagyon, de nagyon érik túl a tudatom ormótlan kopár dombjain.

Hetek óta egy csepp eső sem sok, annyi se… De az Ochil dombokon túl, északon gyülekeznek már a fellegek.

Nem tavaszi, üdítő zápor szakad majd ránk belőlük, hanem vad, sajgó, ólomsúlyú vihar… Mert bármilyen mélyre rejted, bármilyen vastag ajtók mögé suvasztod, bármilyen mélységes pincékbe zárod is őket, azok a mocskok ott rothadnak, és a szag előbb-utóbb felgomolyog és mindent eláraszt. És akkor ki kell majd nyitni az ajtót, és le kell menni a pincébe és fel kell forgatni újra mindent… és ki kell takarítani.

Ugye, te megmondtad! – mosolyognál kárörvendve, ha nem ismernél és nem szeretnél annak ellenére is. Meg persze, ha tudnál te olyat, hogy káröröm, de nem tudsz. Így csak sóhajtasz egy mélyet és teletöltöd a viszkispoharat és meggyújtod a cigit. És most? – kérdezed, aztán együtt kitaláljuk még hajnal hasadta előtt. Vagy jó lesz, vagy nem.

Hiányzol, minden nap.

Amikor reggelente bejelentkezem a közösségi oldalakra, kiváncsian végigfutok az ismerősök legújabb bejegyzésein. X ide repül, Y oda hajózik, Z amazt vesz. Én meg? Vacogok, havon gázolok vizes cipőben, elcsúszom az udvaron és megütöm magam. Hol van munkám, hol nincs. A vágyaim fényévekre vannak tőlem. Akkor én most boldogtalan vagyok?

Nem! Még viszonylag sem.

Érdekes kérdést vet fel Müller Péter, Gondviselés című könyvében. (Tavaly kaptam a születésnapomra drága Gabócámtól, most jött el az idő hogy elolvassam.) Ha idereppenne az őrangyalom, és felajánlaná hogy életet cserélhetek bárkivel, mit felelnék? Megrettennék, leülnék a fotelba és elcsendesednék. És elkezdeném számolgatni az áldásokat. A férjemmel kezdve, aki a legcsodálatosabb ember, a napsugár minden szürke reggelemen, a mosolya felolvasztja a jeget, az ölelése elűzi a fellegeket. Aztán, az otthonomra gondolok. Kicsi, kényelmes, biztonságos zugunkra ahová elbújunk és ahol senki sem bánt, senki sem zavar. A terveinkre amiken dolgozunk, nap nap uán, keményen. Nem, nem repülünk, nem hajózunk és nem is vásárolunk, most nem. Várunk? Nem, nem várunk. Éljük és élvezzük a pillanatot.

Ne hidd hogy könnyű nem irigykedni. Néha lehetetlen. De olyankor le kell ülni és elő kell venni az áldásokat. Meg kell számolni őket. Régi fényképek. Az álomszép helyek ahová már eljuthattunk. A csodálatos emberek akik szeretnek minket, törődnek velünk, hiányoznak nekünk ha távol vagyunk. A vacsora amit együtt főzünk. A gyönyörű kicsi karácsonyfa amely beragyogja tündérfényeivel a nappali szobát. A jórreggelt ölelés, a hazaértem csók. Hogy három röpke nap elmúltával már nem is fáj annyira ahol megütöttem magam. Hogy végre kikopott belőlem az influenza is, jól vagyok, egészséges vagyok. És ő is az. Együtt vagyunk, minden nap.

Tél van, hideg, csúszús, latyakos tél. Nem jó kibújni az ágyból, de milyen jó bebújni az ágyba! Forró teával a kanapéra kucorodni, a pokróc alá, összebújva, és meséket nézni karácsony másnapján. Igen, lesz majd tavasz is. Meg nyár. Lesz majd nyaralás, saját otthon, autó, meg gyerekek, ha az Úr is úgy akarja. És igen, van aki akinek a mi MAJDunk a MOSTja. De belegondoltál már, hogy talán az ő MOSTjából meg pont az hiányzik, ami a tiédben ott van?

Kiűzettünk a paradicsomból mert nem volt elég jó nekünk az időtlen gondtalanság. Visszamennénk, de nincs visszaút. Csak az előre van. A várakozás, a keresés, a soha nem találás. Mert a boldogság és elégedettség nem valahol és valamikor van.

Hanem csakis a szívünkben, időtlenül. Oda kell hát visszatalálnunk.

Kis vattapálcika segítségével megtisztogattam ma a laptopom billentyűzetét. Sokéves piszok bújt elő a zugokból. Egy arany szőrszál – Tanáé. Meg egy hófehér – Almáé. (Ő is csövezett nálam néhányszor.) Aztán egy göndör, vörösesszőke hajszál. Ez fájt. Években még nem, de hónapokban már mérhetem mióta nem beszéltem vele. Hiányzik. Nem is értem mi történt. Kilégzés. Hosszú, mélységes. Aztán, egy morzsa. Biztosan toronyi kenyérhéj. Egy ragacsos barna csepp. Tutira kávé, mi más? Kávé a kis konyhánkban, cigivel, jó szóval. Űr. Hiány. Semmi.

És akkor megértettem. Nem folytathatom. Már csak újrakezdhetem.

Nincs is szükségem rejtekhelyre többé. Már rég nem féltem semmitől. Túl sok ajtót csuktam be magam mögött végérvényesen ahhoz, hogy még megengedhessem magamnak a félés luxusát.

Felmostam a konyhánk padlóját és kiporszívóztam a nappalinkat.  Hihetetlenül vörös a hajam és hihetetlenül hosszúak a körmeim. Imádom, ahogy kopognak a klaviatúrán a Death Cab for Cutie ritmusára. Kávé porból, napsugár a friss havon, egy vázányi fehér vadvirág.

Én.

A minap olvastam egy interjút egy ismerősömmel egy névtelen magazinban. Az a fajta írás volt, amit csak azért olvasol el mert épp ebédszüneted van, egyedül eszel és unatkozol. De az egyik kérdés igazán tetszett. “Mit szeretnél, miről emlékezzenek rád?” Elmerengtem, én vajon mit válaszolnék? Rám vajon miről fognak emlékezni? Mit szeretnék, mi jusson eszébe az embereknek, ha rám gondolnak majd? Talán egy napon, amikor majd teljesen ismerni fogom önmagam, ez egy könnyű kérdés lesz.

Vannak emberek az életemben, akiket könnyű kevés szóval leírni, mert egy-egy tulajdonságuk mintegy meghatározza őket, megkülönbözteti őket a többiektől és kiemeli őket az átlagból.

Hit.

Erő.

Remény. Főleg Remény.

És mindezek felett, Bátorság.

Mert van-e, lehet-e bátrabb annál, aki már minden földi poklot megjárt, minden létező fájdalmat megtapasztalt, minden félelmet megélt, és még mindig mosolyog, és még mindig szeret ÉLNI?

Boldog vagyok, mert ő most már egy gyönyörű és békés helyen van, ahol nincs fájdalom és nincs félelem. (És onnan mindent lát. A tengert is. Szerintem most épp a tengert nézi, a nyugvó nap vörös-aranyát tükröződni a hullámokon.)

Boldog vagyok, mert ismerhettem és szerethettem és emlékezhetek rá.

Boldog vagyok, mert olyan közel volt a szívemhez, és így érezhetem most ezt a fájdalmat, a veszteség fájdalmát, a gyász döbbenetes mélységeit, mint még soha, és így érzem milyen valóságos és csodálatos erő a szeretet amely összeköti a szíveket itt a földön.

Élet

Nem, nem a filmről fogok írni. Annyi csak, hogy hirtelen nagyon pozitív lettem, magam is meglepődtem, és nem tudom hogy ez ragadós-e, de mindenki más körülöttem is nagyon pozitívnak látszik. Tele élettel, energiával. Mostanság annyira, de annyira jó élni, még a napi rutin is jólesik, a kemény munka is, a fáradtság is, a stressz is. Mintha semmi nem tudna letörni. Rügyezek megállíthatatlanul, már-már virágzom.

Az is érdekes, ahogy meglátok embereket. Olyanokat, akik már időtlen idők óta itt voltak. Eddig nem láttuk egymást, most meg egyszerre nagyon tisztán. Ledőlt hirtelen egy csomó fal. Mintha előbújtam volna a bábból és most már pillangó lennék. Pillangó, milyen gyönyörű szó.

Furcsákat álmodok, olyan emberekről akikről évek óta nem hallottam, vajon ez mit jelent? És az, hogy a halál olyan más lett, már nem hideg és nem félelmetes, hanem természetes és nyugalmas, már majdnem szép. És fiatalnak is érzem magam. Meg szépnek. Erősnek, és nagyon okosnak. És nem érzem hogy nekem kéne futnom mások után, kapaszkodni meg szeretetet kunyerálni meg magyarázkodni, mert aki fontos az ezt úgyse várja el, ahogy én se várnám el senkitől aki fontos.

Furcsán mulatságos gondolat, hogy foglamam sincs hol leszek ennek az évnek a végén, kivel, és mit fogok csinálni. De ahol és akivel és amit, majd pontosan úgy lesz jó.