Mint egy óvodás dráma. “Leszel a barátom?”, “Megmondalak!” – ez a szint. A szabályok ugyanazok, csak a díszlet más. Majdnem 28 éves vagyok, dolgozom keményen, párkapcsolatban élek, és az utolsó amire számítottam, hogy vissza kell mennem a középső csoportba. De vissza kellett.

A szereplők S1, S2, S3 és S4, mindannyian egy-egy S betűs országból valók (már legalábbis angol nyelven). Én meg én vagyok.

S1 első látásra tüneményes, nagyon harsány és nagyon temperamentumos csaj, erősen töri az angolt és úgy tűnik mindenkivel törődik. Kis ajándékokkal lepi meg a többieket, meglepetéseket szervez, és egyáltalán: jó fej, mindig optimista, és mindenki kedveli. Tudjuk, hogy csalja a pasiját, de kit érdekel. Amikor azonban a flörtjének is összetöri a szívét egy második flört miatt, bennem valami elfacsarodik. Attól ahogy érzésekkel és bizalommal játszik. Attól ahogy a vére hajtja. De az ő dolga.

S2 érkezésével csak annyi változott, hogy nagyobb lett a hangzavar. Ezek ketten összebútoroztak, és kezdettől nagon egy húron pendültek. Be nem állt a szájuk, mosolyogtak, minden lében kanál libák, de alapjában kedvesek. S1 hatása azonnal elérte S2-t, már az első estéjén leitta magát és összekeveredett ő is egy kolegával, oda se neki hogy ő is tartós kapcsolatban volna. A kis affér olyan tipikus munkahelyi titok: elvileg senki, gyakorlatilag mindenki tud róla. Ez egy kis falu, és az emberek magányosak néha. Ilyen az élet, és megint csak: az ő dolga.

S3 csendes és kedves lány, a mai napig nagyon kedvelem, bár mivel elég zárkózott, nem nagyon ismerem. Eleve csak 4 hónapra jött és jövő héten el is megy, egészen tegnapig nem tűnt úgy hogy különösebb baráti viszonyt ápolna bárkivel, pláne nem a többi S-sel. Mindig kedves volt hozzám és néha elbeszélgettünk. Sajnáltam is hogy elmegy, azt éreztem, jóban lehetnénk, hasonlóak vagyunk.

S4-nek egészen néhány héttel ezelőttig nem sok köze volt S1-hez és S2-höz, azon kívül, hogy együtt dolgoztak. Pláne semmi S3-hoz, akivel tudomásom szerint 3 mondatot nem beszélt összesen a 4 hónap alatt. Hozzám annál több, közvetlen felettesemként valami rejtélyes oknál fogva (amit én magamban féltékenységnek és rosszindulatnak becézek) ott tett keresztbe nekem, ahol csak hatalma engedte. Amikor már azon a ponton voltam, hogy fontolgattam a távozást, bejelentette hogy elmegy. Örökre.

Az első paff az volt, amikor megtudtam, hogy ezt a gondosan őrzött titkot, tudniillik S4 távozását, S1 már régesrég tudta. Sokkal előbb mint pl a főnök, vagy bárki akit érint. Bár sose láttam őket beszélgetni, hirtelen megvilágosodott néhány dolog, például hogy miért részesíti előnyben S1-et folyamatosan velem szemben munka téren. Praktikus oka nem volt rá mert össze se lehet kettőnket hasonlítani. Aztán kedves barátunkkal beszélgetve értettem meg, hogy S1 és S2 tulajdonképp egy kétfejű seggnyaló gépezetet alkot, nyakig fent a menedzsment hátsójában.

Próbáltam megfejteni, miért barátkozik egy érett, profi, kissé merev nő két nála jóval fiatalabb, szellemileg mélyen alatta álló, szertelen és sokszor egyenesen idétlen libával. Az egyetlen megoldás ami eszembe jut, hogy mélyen belül hihetetlenül bizonytalan, az önbizalmával súlyos gondok vannak, és nagyon élvezte S1 és S2 nem szűnő ajnározását.

Tudtam róla, hogy búcsúbulit tartanak S4-nek, otthon, nála, ő meg a másik két S, főz nekik és iszogatnak. Hetek óta tervezték. Kedvesem a minap megkérdezett, hogyhogy én nem vagyok meghívva. Meglepett a kérdés: nem nyilvánvaló, hogy nem vagyok része a társaságnak? Nade a többi lány ott lesz. Nem, feleltem, S3 sincs meghívva. Csak a mesterhármas. Aztán tegnap koradélután a drága beviharzott a szobába, földhöz vágta az egyenruháját miután kibújt belőle, füstölgött még egy percig, és közölte hogy de igen, S4 épp az imént hívta meg S3-at is a magánpartira.

Így esett, hogy elég nyilvánvaló módon, én lettem a kívülálló, “az egyetlen lány akit nem hívtak meg a buliba”, a nemkívánatos személy egy olyan eseményen, ahova hat lóval se tudtak volna elrángatni. Csak egy vállrándítást tudott kiváltani belőlem, drágámat sokkal jobban felháborította az igazságtalanság, és a nyilvánvaló kegyetlenség, ahogy szánt szándékkal úgy intézték: érezzem mennyire nem vagyok a szemükben senki.

De ma reggel bizony, fájt egy picit valami. S3, akivel mindig jól kijöttem, aki mindig mosolygott, akivel mindig elcsevegtünk munka közben, ma reggel olyan furcsán és mogorván nézett rám. Amikor beszélgetni próbáltam, ignorált, került egész nap, és az a furcsa érzésem volt, hogy ezek négyen a tegnapi este jó részét az én kibeszélésemmel töltötték. Nem tudom, mivel tömték tele S3 fejét, de valami történt. És azt érzem, hogy dühös vagyok. Dühös, mert soha semmit nem ártottam ezeknek az embereknek. Semmit. Soha. Nem érdekel ha nem kedvelnek, de ez a csoportos ellenem fordulás, csak a móka kedvéért, ez kiborító. Pláne mivel azt is látom, hogy semmi nem szent nekik, önzőek és a tetejében ostobák, önbizalomhiányosak és ezzel együtt hihetelenül beképzeltek, és ami a legveszélyesebb adalék: végtelenül unatkoznak. Nagyon, de nagyon rossz kombináció, és bár a Mester4S-ből 2 hét múlva már csak kettő lesz itt, szerezhetnek még nekem rossz pillanatokat.

Én meg, amilyen kis hülye vagyok, szeretem tettekkel bizonyítani a rátermettségemet, és megbízhatósággal szerezni bizalmat, ami sokkal több időbe kerül mint kinyújtani a nyelvem és jó mélyen belemártani a megfelelő ember hátsójába

Miért nem tudok uralkodni a hangulataimon? Miért nem jó egyedül? Miért nem látok tovább az orromnál? Miért vagyok folyton dühös? Miért nem találom a helyem? Miért nem bírok ki két napnál hosszabban tartó boldogságot? Miért rombolom le saját kártyaváraimat? Miért nem tudom kezelni a konfliktusaimat? Miért félek? Miért nem tudok hinni? Miért nem hiányzik senki és semmi? Miért vagyok gonosz? Miért bolyongok végtelen, sötét erdőkben, kerülve minden fényt? Miért nincs a föld kerekén ember, aki értene engem? Miért nem értem még én se önmagam? Miért nem érdekel senkit ez a harc? Miért nem tudok segítséget kérni? Miért taszítok el magamtól minden jót? Miért nem fáj jobban? Miért adtam fel? Miért jönnek ezek a szavak? Miért nem egyszerűbb minden? Miért lettem ilyen… szerethetetlen, megérthetetlen, önnön életemből folyvást szabadulni vágyó, önmagát sárba tipró, utolsó sejtjéig elcseszett semmi??? Miért kell folyton bocsánatért esedeznem?

Mennyire jó is vagyok pedig. Adnék mindent, világokat, álmokat. Csak egy arcra vágyom, amely rámnevet, egy szempárra, amely mélyen belenéz az enyémbe, fülre, amely hallgat és figyel, szájra, amely válaszol. Valakire, akit érdekel. Valakire, akinek számít. Valakire, aki érti.

Szeretném, ha…

…na de mindegy, van a világnak nagyobb baja is, mint engem pátyolgatni.

Megint ott vagyok ahol soha többé nem akartam lenni. Ugyanaz, hiába is más. Hogy az érem melyik oldala vagy, kit érdekel? Attól az még ugyanaz az érem.

Nem és nem és nem. Ez valahogy sehogyse működik. Megfejteném, csak nem tudom, kell-e, érdemes-e. Jobb lesz attól nekem? Túl sokat adtam, semmim sem maradt. És még csak boldogtalan se vagyok. Csak érzek álmokat suhanni el, képeket homályosulni, túl nagy árat fizetek illúziókért, és elfelejtettem mindent amit annyi vérrel és könnyel tanított nekem az élet.

Hogy egyedül én vagyok felelős a saját boldogságomért. Hogy senki nem fogja a kezem és nem mutat utat. Hogy ha eltévedek, magamnak kell hazatalálnom. Hogy választhatok útitársakat az útra, de nem biztos hogy mind a végéig elkísér. Hogy attól, hogy valakivel együtt utazom, az még az én utam, nem járhatok mások ösvényein. Hogy az élet szép, és szeretni jó, de nem szabad erőltetni semmit sem. Hogy el kell engedni mindazt, ami menni akar. Hogy ki kell nyitni az ablakaim ahhoz, hogy bejöhessen a fény.

Nem, nem sajnálom. Nem sajnálok semmit. A szavaimat érzések mondatják velem, ha jogos, ha nem.

Többet érdemlek, és jobbat akarok ennél.

Ennyi.

Ülök az ágyon és a kezemben tengődő kiskanálra meredek. Belevágnám a mellkasom közepébe legszívesebben, és kiszaggatnám vele a szívem – az is kevésbé lenne fájdalmas mint otthagyni a bordáim mögött sajogni. Mi történik? Összeomlottam.

A hangulataim oly végletek közt csapongnak hogy elszédülök tőle. Általában persze negatív minden gondolatom, és bárhogy kutatok (és higgyétek el, lázasan kutatok): nincs egy árva kapaszkodó sem sehol. Itt vagyok, majd’ 28 évesen, a világ végén, fogalmam sincs mihez kezdjek az életemmel, nincs egy árva használható tervem, ötletem, álmom, vágyam, nem motivál, nem inspirál, nem húz és nem tol semmi. Közben nincs senki akihez egy értelmes szót szólhatnék, nem bízom az emberekben akik körülvesznek, nem szeretem őket és nem szeretnek, nem is ismernek, ne is ismerjenek, mi közük hozzám, és egyáltalán – közben fuldoklom az egyedülléttől, a vágytól hogy bizonyíthassak valakinek (mit? kinek?), és minden reggel úgy ébredek hogy nem tudok egyetlen dolgot sem felmutatni, amire büszke vagyok.

Belül még ugyanaz a kövér és nyomorult lány vagyok akit majd’ 2 éve magam mögött hagytam. Napi 12 órát vagyok talpon, keményen dolgozom, nem eszem sokat, és mégis: olyasvalaki néz vissza még mindig a tükörből aki nem tetszik nekem. Mi a fenét csinálok rosszul???

Akárki vagy is, nem szeretlek, Én. Mikor és hogy romlott el, nem tudom, de valami irgalmatlanul el van cseszve bennem. Bizonytalan vagyok, képtelen arra, hogy kiálljak önmagamért, hogy felálljak és azt mondjam: NEM. A problémáimra sírással és elbújással reagálok. Ha bántanak, összeomlok. Ez volnék Én? Nem, ez nem lehetek, nem akarok ez lenni.

Ismertek engem? Ha igen, mondjátok meg: mi történik? Miért félek? Miért nem hiszek magamban? Miért nincsenek álmaim? Hova lett mindaz, amiről egykor hittem, hogy van?

Szerettek engem? Ha igen, mondjátok meg: miért? Mit lehet bennem szeretni?

***

Elsétáltam a szivárványig, meg vissza ma este. Úgy öt mérföldes út lehetett, szinte futva a hűvös skót estében, egyes-egyedül, én meg a gondolatok, amiket, hiába is próbáltam napokig, most már nem bírok elhalgattatni többé. Üvöltenek.

Fájok és félek. Rendbe akarom tenni ezt a bizonytalan, gyermeteg, szeretetéhes, magányos alakot. Azt akarom, hogy mosolyogjon rám a tükörből minden reggel. Azt akarom, hogy legyenek újra álmai. Azt akarom, hogy elhiggye hogy képes őket valóra váltani. Hogy elhiggye: jobb azoknál akik megpróbálják összetörni. Az erőmet akarom, a hitemet. Holnap elsétálok a szivárványig megint, még ha nem is lesz fent az égen. És amikor visszaérek, már nem fogok félni.

Mert emlékszem rátok. Vannak életek odakint a nagyvilágban, amelyekben hagytam nyomot, tudom.  Bármi is legyen az ára: rendbehozom ezt. Nem csak megpróbálom. Megcsinálom.

Van idő a gondolkodásra és van idő a gondolattalanságra is. Élek csak, vagy létezem, nem fáj semmi, vagyok, nap nap után, ugyanúgy és kicsit másképp, egyszerű élet ez. Gépélet.

Nem írok, mert van idő az írásra, és van idő a csendre. És néha az idők összekeverednek és gondolkodom pedig nem kéne vagy nem pedig igen, és most is, írok pedig minek is, nem jutok sehova úgyse.

Fáradt vagyok nagyon. Leszek még ugyanaz? És akarok ugyanaz lenni? Jobb ez az én vagy rosszabb? Vagy csak más? Tökmindegy, de boldog???

Ki tudja, én biztosan nem, megyek, kikapcsolom magam és feldugom magam töltőre.

Furcsa és nem könnyű olyan embernek lenni, amilyen én vagyok. Soha nem szerettem kérni. Adni sokkal inkább, kérés nélkül is. Felemészt a tudat, hogy néha bizony segítségre szorulok. Mert tudom, hogy én milyen módon segítek, ha kérnek rá: úgy segítek, hogy aki segítséget kért, észre se vegye hogy rászorult. Vagy méginkább: úgy segítek, hogy el se jusson odáig, hogy kérnie kell, mert előre látom és elébe vágok. De kevesen olyanok, mint én. És még kevesebben azok közül, akiknek a leginkább módjában áll(na) segíteni másokon. (Lehet, hogy épp ezért áll módjukban…?)

A rászorultság minden formája felemészt. Olyankor nem alszom jól, alig eszem, nem tudok koncentrálni. És csak akkor kérek, ha már tényleg nincs más lehetőségem. Elméláztam: ha valóban “jobb adni, mint kapni” akkor néhányan, akik tudnak és hajlandóak is adni, miért nem élvezik az adás örömét, ahelyett, hogy lelkileg megnyomorítanák és a sárba tipornák azt, akinek adnak? Tovább megyek: csak azért, mert kérned kell, már nem maradhat magánéleted? El kell adnod magad? Meg kell alázkodnod? Miért…??? Hatalmi játék ez azt hiszem. Mert kérni gyengeség és adni hatalom. Az emberek igazi természete pedig abban mutatkozik meg, ahogy a náluk gyengébbekkel bánnak.

ÉRDEM

A javakat és áldásokat nem érdemeink szerint osztják.

ÉRDEK

Sok sértést elviselünk és sok kikívánkozó mondatot visszanyelünk ha érdekünk úgy kívánja.

MEGÉRDEMLEM?

A segítséget? Igen, ha megérdemli a segítséget az, aki bármikor ad, adott is, és újra adna. Igen, ha létezik a világbanknak egy olyan különleges rézmérlege, ahol olyan jelentéktelen dolgok is nyomnak valamicskét a latban, mint hosszú hónapok lelki gyötrelmei mások válsága miatt…

Megérdemlem-e, hogy a szememre vessék a gyengeségem, amiért kérnem kell? Nem, ha volna igazság a földön és érdem szerint osztanák az áldásokat, akkor nem érdemelném meg. De attól, hogy te nem teszed, még tehetik veled, ugyebár. A világ nem tökéletes.

ÉRDEKEL?

Hogy mit gondolnak rólam? Hát persze. Bizonyos emberek. Máskülönben, tudom amit tudok, tudatában vagyok önmagamnak, a gyengeségeimnek, de az értékeimnek is. Nem vagyok kevesebb senkinél. Nincstelenül jöttünk erre a világra és nincstelenül is távozunk innen, ott a legvégén egész más javakat tesznek majd mérlegre. Ott a legvégén nem marad talpon semmilyen hatalom.

***

Vannak emberek, akiknek azt kívánom, soha az életben ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy ők szoruljanak segítségre, és magukfajtákhoz kelljen fordulniuk.

Azt kívánom, ha egyszer ők szorulnának segítségre, ott legyek nekik én.

Amikor feladsz mindent, és elindulsz egy álom nyomában, hosszú pillanatokra nagyon bátornak és erősnek érzed magad. Kalandorrá válsz. Semmihez nem fogható érzés, de nem állandó. Szorongással, üres nihillel és szomorúsággal váltakozva önt el.

Az utolsó napok érzelmi hullámvasutazással teltek. A búcsú bulim kellemes hangulatban, az utolsó napom a családdal kicsit stresszesen… Az a pillanat, amikor elváltam a kutyámtól, kifacsarta a szívemet, pedig nem is sejtettem hogy ennyire fog hiányozni, talán ő a legjobban… Az utolsó estém otthon, amikor izgatottan és túlpörgetett aggyal kellett volna körbeszaladgálnom a lakást és ki-be pakolászni az életem darabkáit a két ásító bőröndbe – nos az utolsó estém maga volt a legmélyebb közöny. Repülőgép-katasztrófafilmet néztem a szőnyegen ülve, és nagyon de nagyon egyedül éreztem magam. Nem féltem. De nem is reméltem. Valahogy az egész nem érdekelt, amolyan halál előtti pillanat volt, nem mintha tudnám, hogy az milyen. A reptéren kicsit szertelen és ideges voltam, de kezdtem végre érezni az adrenalint. És aztán leváltam. És elindultam. És meg is érkeztem.

Nem volt benne semmi lélekemelő, de talán soha nem éreztem magam ennyire magabiztosnak. Igaz, nem is csináltam még túl sok dolgot teljesen egyedül azelőtt. Most meg idejöttem, Londonba, hogy itt éljek. A semmibe érkeztem, újkori kószaként, két bőrönddel és némi reménnyel.

Higgyétek el, nincs benne semmi romantikus vagy hősies. Kicsi vagy és láthatatlan, és meg kell állnod a lábadon. Nincs anyu és nincs tesó és nincsenek a barátok. Te vagy meg a város. Volt helyijáratos buszjegy, feltöltőkártya, vigyázz lépcső, hatos busz, igen kérem, nem köszönöm, jónapot és viszlát. Most meg van Oyster Card, top up voucher, mind the gap, victoria line service, yes please, no thanks, hello és bye. Két nap után már nem is furcsa. Se a piros emeletesbusz ami a másik irányból jön, se az hogy nincs két egyforma nemzetiségű ember egy átlagos 73-ason, se az hogy sehol nem dohányozhatsz. Az aprópénzt is kezded kiismerni. Lesz National Insurance Number Cardod, meg bankszámlád is. Rendületlenül próbálsz munkát szerezni: London se az ami 5 éve volt, de azért nem reménytelen.

Az időjárás kiszámítható: páros napokon enyhe idő locsogó esővel, páratlan napokon napsütés és metsző hideg. A jó kávé mint a fehér holló, olyan ritka. Ellenben van jó kínai kaja!

Itt vagy. Ebben létezel. Itt ébredsz, itt sétálsz, itt szállsz buszra, itt hajtod álomra a fejed. Ismeretlen ismerős, néha barátságos, máskor arcátlan, megint máskor goromba. Nagy és örökmozgó város, összetéveszthetetlen hangulattal. Nem lehet nem szeretni, nem taszít ki, de sose fogad be teljesen.

Még nem otthon, ó nem. De egy nap még az lehet. Maradok és megpróbálom. Talán nem nagy kaland, de mégiscsak az én kalandom.

Eltelt egy év, egy nagyon jó és tartalmas év, amire mindig emlékezni fogok. Év elején elolvastam az éves horoszkópot, amelyben az állt, hogy 2008 végére se kívül, se belül nem ismerek majd magamra. És ez pontosan így is van. Íme egy kis Bridget Jones-os számvetés 2008-ról

Leadott kilók: 22 (nagyon nagyon jó)

Elszívott cigaretták: kb tizenegyezer szál (nagyon rossz)

Benyakalt viszkik: több liter, 90%-a az év első harmadában (szükséges rossz)

Elolvasott könyvek száma: kb 12 (lehetne jobb)

Megnézett filmek száma: becslésem szerint 3 számjegyű

Költözés: 1

Barátok, akik tűzön-vízen át mellettem álltak: 9 (NAGYON SZERETLEK BENNETEKET!!!)

Család, aki tűzön-vízen át mellettem állt: 1 (NAGYON SZERETLEK BENNETEKET!!!)

Szerelem: 1

Ebből párkapcsolat: 1

Ebből hollywoodi forgatókönyv alapján játszódó: 1

Újévi fogadalom: 0

Érvényes repülőjegy Londonba, egy útra: 1

Álmok: sokezer

Elkövetett hibák: 1

Ebből helyrehozhatatlan: 0

***

Köszönet mindenkinek, aki ebben az évben mellettem állt és velem volt és szeretett, ti jelentitek nekem a boldogságot és ti vagytok akik erőt adtok a mindennapokhoz, és akik bátorságot adtok a nagy lépésekhez. Nektek köszönhetem, hogy merek álmodni és el merek indulni, mert tudom, hogy mindig itt lesztek mögöttem hogy elkapjatok ha lezuhannék.

…legalábbis itt bent a szívemben, így egy nappal az ünnep előtt, még híre-hamva sincs a karácsony-érzésnek. Idén minden elmaradt. Nem készítettem adventi koszorút, nem sütöttem aprósüteményeket, még karácsonyfám sincsen, csak néhány fenyőág vár vázára és díszekre az étkezőben. Igaz, nem is leszek itthon, de mégis… most, hogy karnyújtásnyira az ünnep, ráébredek, hogy a lelkemet ebben az évben nem öltöztettem díszbe. Odakint melegen süt a nap és tavaszillat száll be az ablakon, ez sem segít sokat. Talán holnap… talán hirtelen talál rám az ünnep az idén, kopogtatás nélkül sétál majd be a csillagszórók fényénél.

Furcsa karácsony lesz ez, a búcsú karácsonya. Alig három hét múlva magam mögött hagyom az eddigi életemet és elmegyek innen. Lehet hogy nem nagy ügy, de nekem igenis hatalmas lépés. Már most hiányoznak azok akiket szeretek, és csak remélni tudom hogy nem fog a szeretetünk és a törődésünk megkopni és kifakulni amikor többezer kilómétert kell majd megtennie a gondolatoknak.

Kicsit félek is. És szomorú vagyok. Valahol kint a nagyvilágban valaki, aki fontos nekem, egyedül van most. Szeretném elmondani neki hogy minden gondolatommal ott leszek vele, de nem tudom számít-e ez. Mindent odaadnék hogy átölelhessem holnap éjjel, de csak szavaim vannak, csak szavakat adhatok.

Nincs karácsony itt bent a szívemben, csak tátongó magány és végtelen szeretet. Előbbit árva fenyőágaimra aggatom komor dísznek, utóbbit megünneplem. Mert a szeretet az egyetlen amit ünnepelni érdemes.

Közvélemény-kutatást indítok, komment formájában lehet szavazni. Aki tudja, annak nem ér találgatást mímelni!

Az apropó, hogy ma este,  szokásos hűtőszekrény-feltöltéses bevásárlásom végén kértem két doboz cigit a spárban, mire a pénztárosnéni rám nézett, és kutató pillantással megkérdezte: “Na és elmúlt már 18 éves?”

Zümm és LOL, köpni-nyelni nem tudtam, de fülig érő vigyorral nyomtam a kezébe a személyimet, megtoldva azzal, hogy “Hajajjjj…! De azért köszönöm szépen, igazán nagyon jól esett a kérdés!”

Hát, a kedvemet ma már semmi nem tudja elrontani. Sőt, holnap se! Mitöbb: január 15-ig tutira vigyorogni fogok! Forevör jáng!!!

És amikor azt hiszed minden rendben, a szervezeted bemondja az unalmast. Hitegeted magad hogy “bírom én ezt”, de sajnos úgy tűnik nem bírod. Egy teljesen átlagos kedd délutánon, miután befejezted a melót és elszaladtál a városba hogy elintézd a dolgaidat, egyszercsak úgy érzed, le kell feküdnöd. Még csak 5 óra… a vállaid beállnak és alig bírod emelni a karod. Amúgy nem vagy rosszul, csak aludnod kell. Este 11-ig nem is térsz magadhoz, és akkor már komolyan rosszul vagy. Émelygés, gyengeség, hihetetlen szomjúság… Hőemelkedés, levertség. Semmi se fáj. De valami nagyon nincs rendben.

Túl sok ez, túl sok ami történik velem, körülöttem, bennem. Nem bírom, le kéne állni, de hogyan? Bár lenne egy, csak egyetlen egy dolog az életemben, ami biztos… Amibe kapaszkodhatok, amihez hozzákötözhetem a héliumos lufim madzagját… De úgy tűnik, ez most a szabadon repkedés ideje, és ez kissé émelyítő. Föld-énem lázadozik levegő-énem ellen. Gyökereim szabadon, sebezhetően meredeznek, mert kegyetlenül kirántottam őket a talajból. Otthonuk, eddigi életem alapjai, mint tátongó seb a földben. És vajon tudnak-e repülni a fák? Szabad-e repülniük? Vagy mindezt itt kellene hagynom, és átlényegülni egyetlen, szárnyas magvacskává? Amely egy, tán nem túl távoli napon megérkezik és új gyökereket ereszt valahol másutt?

Senki se fogja a kezem. Így aztán, persze, senki nem is húz vissza.

Az idegen

Napkelet Napnyugat és az édes álmok
Akárhogy fáj a szívem, jobb lesz ha megtudjátok:
Holnaptól nem leszek itt
Más eszme, más szokások
Új ország, új kalandok
De ott is szépek a lányok
És itt is szépek a lányok…