Talpra!

Ne az elesésről, megbotlásról, bukásról – a talpraállásról mesélj! A zúzott tenyerek-térdek, csapzott önbizalmak, szégyenfoltos orcák sajgását mind ismerjük. Feküdtünk padlón, járdán, füvön, könnyektől nyirkos puha párnán, szívdobbanásaink ritmusára vonagló lélekkel. Feküdtünk órákat, feküdtünk napokat is. Néha még akkor is feküdtünk, amikor mindenki más körülöttünk azt hitte, minden a régi; a csörrenő vekker, a munkanap, a bevásárlás alatt és mögött még mindig feküdtünk, titkon, megsegíthetetlenül. De soha, ó, soha nem örökké!

Mert előbb, vagy utóbb – többnyire persze utóbb – mindig életbe lép az a furcsa erő, az az ellen-gravitáció, ami tuszkol, emel, lök, négykézlábra, aztán térdre, és végül állsz megint, egyenesen, egyenesebben mint azelőtt. Mert minden könnycsepped a csontjaidba épült. Minden sóhajod gerinced köré fonódott. És így váltál erősebbé minden bukás után.

A talpraállásról mesélj hát! Hogyan sikerült, mit mondtál magadnak odalent, saját személyes poklod mélyén, ahol senki se hall, senki se akar látni, és senki se tud segíteni?

Hogy az idő majd mindent megold, feledtet, begyógyít, megszépít, elrendez? Hogy a nap ma is felkelt, és holnap is fel fog? Hogy tartozol annyival valakiknek, hogy erőt veszel magadon? Hogy valaki, vagy valami, nem érdemli meg a könnyeid? Hogy igenis erős vagy, és szégyen így elhagynod magad? Hogy csak képzelet ez, rossz álom, meg sem történt? Hazudtad-e, hogy nem is fáj? Festettél-e magadra maszkokat? Tanultál-e szerepet, melyet elég ideig játszva sokszor nem is tudtad megmondani már, melyik érzés a valós, és melyik a tettetett? Tudod-e, hogy mindez – amikor a világ már azt hiszi, talpon vagy – valójában legfeljebb négykézlábon állva zajlik?

A gyógyulás ott matat a bőröd alatt és a csontjaid mélyén mindvégig, de sokáig érezhetetlenül. Azután, legtöbbször nagyon hirtelen, ébredés-szerűen történik meg a beteljesedése. Behúnyod a szemed, és még fáj. Kinyitod, és újra rendben vagy.

Amíg zajlik, nem látod a végét. Nem mutatja kicsi zöld sáv a múló perceket és a százalékarányokat. Csak hinni tudod, hogy ez egy folyamat. A talpra emelkedés előtti utolsó nap olykor semmivel se könnyebb mint a pofára esés utáni első. Sőt. Nehezebb, mert olyan régóta tart. Nehezebb, mert ugyanúgy nem tudod mikor lesz vége, de most már fáradt is vagy, nem csak elesett.
Kicsit olyan ez, mint világra hozni egy új életet. A vajúdás azon szakasza, amikor úgy érzed, nem bírod tovább, mindig az utolsó előtti pillanat. Az “átmeneti fázis”. Azért olyan pokolian nehéz, mert – bár te ezt nem tudod – odaértél a célvonal elé. Már egymillió éve fáj. Most már szinte szüntelenül. Nincs erő, nincs remény, nincs türelem, nincs bizalom. Csak a fájdalom van. És akkor egyszerre vége. A munka elvégeztetett. Nem mintha megszületett volna a gyermek, az még akár órákba is telhet, de mégis: minden megváltozik. Eddig ugyanis csak sodródtál, tehetetlenül; mostantól azonban aktív részese leszel az eseményeknek.
Végül ennyi csak a különbség padlón fekvés és talpraállás között. Fáj ez is meg az is. És jutsz is valahova. De míg előbbi esetében a világ mozdul alattad, utóbbinál te mozdulsz a világ fölött, a világon keresztül. Te adsz irányt, te fogod be a szelet a vitorláidba, te döntesz.

Így sem tudhatod persze, hogy mi vár rád a következő hullámhegyen túl, de a kormánykerék mégiscsak a te kezedben van: fordíthatod a hajódat ahogy jónak látod.

Búcsú

Már nem is emlékezett rám. És nem tudtam elbúcsúzni tőle. Csak lélekben.
Voltak idők – mintha egy másik életre néznék amikor visszatekintek – amikor senki a világon nem állt hozzám olyan közel, mint ő. Voltak idők, amikor nem volt kihez szólnom rajta kívül. Voltak idők, hosszú hónapok, amikor őt öleltem ha nagyon fájt a magány, mellém bújt az ágyban, feje az ölemben pihent amikor a kanapén ejtőztünk.

Testem minden mozdulatát követte a szemével. Lelkem minden rezdülését értette. Utálta, ha magára hagytam, akár csak pár percre is. Ha minden könnyet, amit a vállán sírtam el, összegyűjtenék, megtelne egy kerti tó. Ha minden közös sétánkat egymás mellé tenném, hazaérnék innen, Skótföldről oda, Magyarhonba. Oda, ahol hagytam őt. Ahol elhagytam őt…

Amikor a jövőről döntünk, furcsának tűnhet nem mérlegelni valakit, aki a jelenben ilyen sokat jelent. Pedig dehogynem mérlegeltem. Ő volt a legnagyobb dilemma. Mi lesz vele ha én eltűnök? Mikor és hogy fog tudni követni? Fog-e tudni egyáltalán? És aztán… Akarom-e, hogy kövessen? Mert annyira szerettem, és mindeközben akarva-akaratlanul átvette az uralmat az életem fölött. Mert nem hagyta, hogy rajta kívül is legyen életem. Mint egy hangos, nyughatatlan és bivalyerős árnyék. Amennyire szerettem, annyira gyűlöltem is azt, ahogy börtönbe zár.

De nem ezért hagytam el. Ez csak lehetetlenné tette, hogy mi ketten valaha is újra egymásra találjunk itt, a távolban, a jövőben.

Évek teltek el. Én éltem az életem és ő élte az övét. Nagyon szerették. Másképp, mint én, azt hiszem egészségesebben. Már rég nem hozzám tartozott. De mindenki, aki veszített már el olyasvalakit, aki ilyen sokat jelentett, érteni fogja: örökké fájni fog.

Mindig hibáztatni fogom magam, amiért nem maradtam vele, amiért nem vigyáztam rá, amiért nem voltam ott neki. Egy kicsit mindig az enyém maradt, mindegy, hány év telt el.

Isten veled, drága. Szabad vagy. Most már semmi se fáj…

Bővebben…

Ahogy a biciklizést…

…a fájást se lehet elfelejteni. Csak elszokni tőle, ahogy én tettem, hosszú éveken át. Ebben a színjátszó és illatos szappanbuborékban nem volt senki és semmi, aki bántott volna. Talán ezért nem is volt miről írnom. Eddig.

Most, hogy a zokogás alábbhagyott, és itt ülök egymagamban a zsebkendőkupac fölött vörös szemekkel és sós arccal, nagyon is jól emlékszem milyen fájni. Közeli ismerősök voltunk rég, és ma is, ennyi év után, pontosan ugyanazokat a helyeket éri el bennem a hosszú bütykös ujjaival, mint egykor. Szív… gyomor… rekeszizom… tüdő… csontvelő…

Mit tehetsz, ha csalódsz valakiben? Úgy, hogy el se tudsz képzelni semmiféle második esélyt? Úgy, hogy toronyházaid alapjaikban rengenek meg majd omlanak össze, és a füst még emléküket is eltemeti? Mit tehetsz, ha nem tudsz már visszaemlékezni a jóra, ha hirtelen megérted hogy oly régóta ott voltak előtted az intő jelek, de te nem akartad meglátni őket? Olyan egyszerű ez olykor. Mint letépni a sebtapaszt. Pillanatnyi hasító fájdalom, majd zsibbadás, végül üresség. Ha kivághatod az illetőt, rothadó foltként, életed almájából, akkor talán még az a tátongó lyuk sem fog zavarni sokáig.

De ha nem teheted? Ha ott kell hagynod és fennáll a valós veszélye hogy mindent megrohaszt maga körül? Mindent, ami édes és friss és illatos? Akkor mit teszel?

Nincs még válaszom erre a kérdésre. A családját ugyebár nem válogathatja meg az ember. De szerencsére már nem is kell a generációknak együtt élniük. És ami mindenképp vigasztaló: a méregbe mártott nyilak egy másik féltekéről nem tudnak túl mélyre fúródni!

Költészet napja alkalmából, műfordításban

William Butler Yeats

Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

(Csillag Tibor fordítása)

Robert Burns

Ha mennél hideg szélben

Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szivemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!

(Weöres Sándor fordítása)

Percy Bysshe Shelley

A szerelem filozófiája

Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?

A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol…
– S te soha engemet?

Szabó Lőrinc fordítása


Úttalan út

Bal, jobb, bal, jobb, lépkedek előre, általában előre, legalábbis remélem, hogy előre, néha ki-kitérek akadályok, reppenő kövek, túl erős napsugár, belógó faág vagy kerítés mögött tomboló eb elől, de amint biztonságosnak ítélem térek is mindjárt vissza az Útra. Visszafelé haladni nem szeretek, nem szeretnék, néha sajnos elkerülhetetlen, de olyankor kétszer akkorákat lépek majd később hogy behozzak valami képzelt lemaradást, mert hát, mihez képest van az előre meg a vissza, meg a kitérés is? Csakis a képzeletemben nagy részletességgel, színesen és gyönyörűen megrajzolt térképhez képest, amely képzelt utakon képzelt célok felé vezet. Tudom ezt valahol mélyen, a térkép mögött, tudom mindenemmel, józan eszemmel is, tudattalanommal is, csontvelőmmel is, lelkemmel is, dobbanó szívemmel is… tudom hogy az Isten végez és én leginkább csak unaloműzésből tervezgetek, és mégis, mégis… mindig ott van pillantásra záruló szemhéjaim mögött az a térkép, hasonlítgatom hozzá valós, megtett lépteimet szüntelen, és igazodom, és javítok, és gyorsítok, és ki- és visszatérek – minek?

Hogy minek? Mert haladni céltalanul nem lehet, mert az nem haladás, az csak ténfergés. És ismeretlen céllal sem lehet haladni (vagy csak a Gondviselő által ismert céllal), mert semmilyen szél se jó annak ugyebár… Ezért célokat képzelünk és ettől remélünk valós haladást, pedig ténfergés ez is, néha képzelt utunk egybeesik a ténylegesen nekünk szánt út egy szakaszával, olyankor mintha a nap is előbújna a felhők mögül, minden harsányabb és élénkebb lesz, új színek jelennek meg a szivárványon, bizseregnek ujjperceink, megérint valami isteni, valami leírhatatlan Tudat, azt hisszük végre megértettük, aztán annyira görcsösen bele akarunk kapaszkodni hogy elillan egy perc alatt az egész. Vakok leszünk megint, sőt, vakabbak, mint verőfényes délutáni kertből sötétített szobába lépve, sajog táguló pupillánk, és már nyúlunk is vissza a térképhez, és mindegy is már hová, csak hadd menjünk, mert lépni kell, tenni az egyik lábat a másik után…

Mi lenne, ha megállnánk egy percre hallgatózni? Mi lenne ha megállnánk egy egész órára, le
is ülnénk a fűbe? Mi lenne ha leheverednénk és elszenderednénk egy hársfa árnyékában? Mi lenne ha létünk, ez az úttalan út, inkább szóllna állomásokról és útitársakról mint sínen robogásról?

Hisz így is úgy is odaérünk, mindannyian, oda, ugyanoda. Az a nem mindegy, hogy addig mennyit félünk, és mennyit élünk.

Lélek-zet-vétel

Végy most egy mély léleKzetet.

Keringődallam szól, szimfonikus zenekar, a világ szürkeárnyalatos és csupa romantika. A nők szipkával szívják a cigarettát, a férfiak konyakkal álldogálnak a szivarfüstben. A ruhák derékben szabottak, a szoknyák fodrosak és csipkések, a szmokingok feketék és az ingek hófehérek. A rúzs vörös, de a vásznon ez is csak egy másik szürkés árnyalat. A cipők sarka nagyon, nagyon magas, a frizurák mind fényesek és hullámosak, a szempillák rebegnek, a hangok rekedtek és mélyek. A hozzáértő férfikezek biztosan vezetik a karcsú hölgyderekakat, körbe és körbe. A bajuszok mesterien pödörtek, a mosolyok féloldalasak, a szemöldökök felvonásai szintúgy… balos mosolyhoz jobbos szemöldökemelés társul, tükrözendő a mámort: elutasíthatatlan felhívás arra a bizonyos keringőre… A parkett viasztól fénylik, a gyertyák hajnalra mind csonkig égnek majd, de addig még millió pillantásból fognak visszatökröződni.Te ott állsz a bal hátsó sarokban, a hatalmas, aranykeretes tükör előtt, pezsgőd utolsó kortya még a pohár alján, és lassan ringatod csípőd a zenére. Mindjárt észrevesz és feléd indul majd a keringő párok tengerén át, karjába vesz és elragad, ti is ott pörögtök s forogtok majd, mintha a szoknya fodra csupa madártoll lenne és szárnnyá változna, máris mosolyogsz, aztán nevetsz, kacagsz, fejed hátravetve, csilingelőn…

Micsoda éjszaka, te az övé s ő a tied, legalább mára, erre a bálra, erre a táncra.

Most már kiléleKezhetsz.