Visszakatt

Simogatós az este. Kiszabadultam kicsit. Megyek amerre a lábam visz, lépten-nyomon megállítanak hogy megcsodálják a kutyámat. Fülemben remek zenék, szinte táncolva járom a sikátorokat és a teret. Mindenütt emberek, csacsognak, mosolyognak, andalognak. Egy eldugott parkolóban fiatal szerelmespár jön szembe velem, a fiú a hátán viszi a lányt, nevetnek. Kisvártatva megállnak egy ölelős csókra, aztán a fiú szemből kapja fel kedvesét, a lány lábai a dereka köré, karjai a nyaka köré fonódnak, és csak nézik egymást, a pillantásukban túlcsordul a szerelem. Annyira szépek és boldogok, hogy percekig nem tudom levakarni a mosolyomat… Persze nem is akarom…

Kikatt

Itt ülök és úgy ordítanék egyet, már vagy egy órája azon agyalok hogyan tudnám a világba kiáltani ami bennem van, és akkor eszembe jut hogy jé, hisz van nekem blogom…

Hát tessék.

Kedves Naplóm,

ma először, és valószínűleg utoljára teszek úgy, mintha az lennél. Napló? Sosem voltál, nem is akartam hogy az legyél, és továbbra se szeretném, de néha ilyen is kell.

Mondjuk ma. Miért ne ma? Ez a nap annyira nehéz volt hogy megroskadt a súlya alatt a vállam. Pedig, ha jobban belegondolok, az égvilágon semmit sem csináltam. Csak gondolkodtam, azt viszont többet is mint kellett volna. Belefájdult a fejem.

Hogy min gondolkodtam?

És egyre durvább…

Volt pedig hogy azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. És mégis lehet. Olyan testi tüneteket produkálok, hogy egy hipochonder már rég az ambulancián figyelne velük.

Jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó……..ó….ó…

A konstans boldogság állapotában leledzem. Ez a két szó így egymás mellett már önmagában is paradoxon. És mégis. Még csak az a kisördög se ücsörög a vállamon, amelyik a fülcimpámat szokta húzogatni ilyenkor, hogy vigyázzak: hegy után völgy, kék égre felhő, napra éj…

A hangod…

Szeretem a hangod. Nem tudom hogy miért szeretem. Nem az a hang amitől fel szokott borzolódni a piheszőr a nők kezén. Nem mélyen búgó, nem rekedtes, nem illik bele semmilyen vonzó férfihangról alkotott sztereotípiába. És mégis… Úgy hat rám mint a marihuána. Elzsibbadnak az ereim, csökken a vérnyomásom, és lelassulnak az életfunkcióim. Közben a szívem persze zakatol, de nem is arról van szó, hogy felgyorsulna, inkább elnehezedik a mellkasomban, és olyan elementáris erővel ütődik a bordákhoz, hogy rezonál a tüdőmből kitoluló levegő is.

A hangod…

MA…

…egy éve, hogy az első postomat publikáltam, ergo szülinapos a pánikszoba.

…véget ért a Szaturnusz éve és megérkezett Jupiter.

…véget ér a tél, és kezdődik az új tavasz, gyönyörű, szabad tavasz, az én tavaszom.

Tartottam egy kis számvetést a fentiek okán. Olyan új illata van ma mindennek, még az életemnek is. De most nincs kedvem írni. Mégis, mielőtt véget ér a Ma, ezt azért publikálom, mementóul.

Köszönöm mindenkinek, aki valaha itt járt, hogy megtisztelt a figyelmével. Sokat jelent, igazán.

Mint egy faék…

…olyan egyszerű néha a férfilélek. Mielőtt bárki felháborodna, hozzáteszem, hogy a nők meg olyan technikai zsenik, hogy még egy faékkel se tudnak bánni sokszor. Pedig a recept pofonegyszerű, egy ovisnak is menne, de mi túlbonyolítjuk, megcsűrjük-csavarjuk, és kész a baj.

Méghogy nyomdafesték!?

Jó a hajam. És nem is csak a hajam. Szép az élet. Nagyjából mindenki bekaphatja. Nem, nem érdekel az arculatom 😀

Tangó a 8. Házban

Egy idő után eljut az ember a személyiségfejlődésnek arra a fokára amikor már tudatosan is megy a továbblépés. Kívülről szemlélni a defektjeinket ijesztő és mulatságos esti program. (Esetemben manapság a legjobb szórakozás.) Feltérképeződöm lassan, fokról fokra. De az igazság marad: kellenek a többiek, bennük látjuk meg magunkat igazán tisztán. Vagy mondjuk azt: önmagunknak lehetünk ugyan tükrei, de csak a többiek tudnak lefényképezni. És a tükör csal. A fotó nem hazudik.