A hangod…

Szeretem a hangod. Nem tudom hogy miért szeretem. Nem az a hang amitől fel szokott borzolódni a piheszőr a nők kezén. Nem mélyen búgó, nem rekedtes, nem illik bele semmilyen vonzó férfihangról alkotott sztereotípiába. És mégis… Úgy hat rám mint a marihuána. Elzsibbadnak az ereim, csökken a vérnyomásom, és lelassulnak az életfunkcióim. Közben a szívem persze zakatol, de nem is arról van szó, hogy felgyorsulna, inkább elnehezedik a mellkasomban, és olyan elementáris erővel ütődik a bordákhoz, hogy rezonál a tüdőmből kitoluló levegő is.

A hangod…

Furcsa hang. Édesbús, megfoghatatlan, különös hang. És ahogy beszélsz… ha becsukom a szemem és csak hallgatom, pezsgőbuborékok indulnak meg bennem felfelé csiklandósan. Akkor is hallom már, amikor nem hallom. Ahogy a nevemet mondod, a titkos nevemet, anniyra te vagy és annyira én, ettől aztán annyira mi vagyunk…

A hangod…

Magányos estéken meleg takaró a fázós vállakon. Álmos vasárnap reggelen a forró, habos tejeskávé kesernyés-vonzó illata. Dolgos, fásult hétköznap délutánon egy nagy korty tavaszi napfény. Fülledt, alkoholgőzös éjszakákon szívszorító, zsibbasztó, végtelen vágyakozás.

A hangod…

Szeretem a hangod. Tudom hogy miért szeretem. Azért szeretem, mert a Te hangod. Ilyen egyszerű ez.

*** 

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha csillan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érzem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!