Ne az elesésről, megbotlásról, bukásról – a talpraállásról mesélj! A zúzott tenyerek-térdek, csapzott önbizalmak, szégyenfoltos orcák sajgását mind ismerjük. Feküdtünk padlón, járdán, füvön, könnyektől nyirkos puha párnán, szívdobbanásaink ritmusára vonagló lélekkel. Feküdtünk órákat, feküdtünk napokat is. Néha még akkor is feküdtünk, amikor mindenki más körülöttünk azt hitte, minden a régi; a csörrenő vekker, a munkanap, a bevásárlás alatt és mögött még mindig feküdtünk, titkon, megsegíthetetlenül. De soha, ó, soha nem örökké!
Mert előbb, vagy utóbb – többnyire persze utóbb – mindig életbe lép az a furcsa erő, az az ellen-gravitáció, ami tuszkol, emel, lök, négykézlábra, aztán térdre, és végül állsz megint, egyenesen, egyenesebben mint azelőtt. Mert minden könnycsepped a csontjaidba épült. Minden sóhajod gerinced köré fonódott. És így váltál erősebbé minden bukás után.
A talpraállásról mesélj hát! Hogyan sikerült, mit mondtál magadnak odalent, saját személyes poklod mélyén, ahol senki se hall, senki se akar látni, és senki se tud segíteni?
Hogy az idő majd mindent megold, feledtet, begyógyít, megszépít, elrendez? Hogy a nap ma is felkelt, és holnap is fel fog? Hogy tartozol annyival valakiknek, hogy erőt veszel magadon? Hogy valaki, vagy valami, nem érdemli meg a könnyeid? Hogy igenis erős vagy, és szégyen így elhagynod magad? Hogy csak képzelet ez, rossz álom, meg sem történt? Hazudtad-e, hogy nem is fáj? Festettél-e magadra maszkokat? Tanultál-e szerepet, melyet elég ideig játszva sokszor nem is tudtad megmondani már, melyik érzés a valós, és melyik a tettetett? Tudod-e, hogy mindez – amikor a világ már azt hiszi, talpon vagy – valójában legfeljebb négykézlábon állva zajlik?
A gyógyulás ott matat a bőröd alatt és a csontjaid mélyén mindvégig, de sokáig érezhetetlenül. Azután, legtöbbször nagyon hirtelen, ébredés-szerűen történik meg a beteljesedése. Behúnyod a szemed, és még fáj. Kinyitod, és újra rendben vagy.
Amíg zajlik, nem látod a végét. Nem mutatja kicsi zöld sáv a múló perceket és a százalékarányokat. Csak hinni tudod, hogy ez egy folyamat. A talpra emelkedés előtti utolsó nap olykor semmivel se könnyebb mint a pofára esés utáni első. Sőt. Nehezebb, mert olyan régóta tart. Nehezebb, mert ugyanúgy nem tudod mikor lesz vége, de most már fáradt is vagy, nem csak elesett.
Kicsit olyan ez, mint világra hozni egy új életet. A vajúdás azon szakasza, amikor úgy érzed, nem bírod tovább, mindig az utolsó előtti pillanat. Az “átmeneti fázis”. Azért olyan pokolian nehéz, mert – bár te ezt nem tudod – odaértél a célvonal elé. Már egymillió éve fáj. Most már szinte szüntelenül. Nincs erő, nincs remény, nincs türelem, nincs bizalom. Csak a fájdalom van. És akkor egyszerre vége. A munka elvégeztetett. Nem mintha megszületett volna a gyermek, az még akár órákba is telhet, de mégis: minden megváltozik. Eddig ugyanis csak sodródtál, tehetetlenül; mostantól azonban aktív részese leszel az eseményeknek.
Végül ennyi csak a különbség padlón fekvés és talpraállás között. Fáj ez is meg az is. És jutsz is valahova. De míg előbbi esetében a világ mozdul alattad, utóbbinál te mozdulsz a világ fölött, a világon keresztül. Te adsz irányt, te fogod be a szelet a vitorláidba, te döntesz.
Így sem tudhatod persze, hogy mi vár rád a következő hullámhegyen túl, de a kormánykerék mégiscsak a te kezedben van: fordíthatod a hajódat ahogy jónak látod.
roni magán-pánikszobája 