Köszönöm!

Először furcsán csodás, szabad érzés. Mehetek ahova csak akarok, maradhatok ameddig akarok. Ha reggel álmatagon kitámolygok a konyhába, ott is maradhatok akár egy órát, nem kell rögtön felöltözni és sétálni szaladni. Ha este lustálkodom a tévé előtt, nem kell közben arra gondolni hogy mégegyszer le kell majd mennem. Esőben, kánikulában, hidegben… A kávézóban egész szombat délelőttjeimet eltékozolhatom, a nadrágjaim zsebe nincs kitömve zacskókkal, a konyhában nem rúgok bele a vizestálba, a kanapén van hely… tart is ez néhány napig, aztán minden furcsán átalakul…

Ezt akkor kérdezzük, ha valamit újra szeretnénk hallani, vagy egy kis megerősítésre vágyunk, vagy incselkedni akarunk. “Annyira édes vagy!” “Igazán…?” Gyermekded szeress-játék. A válasz is teljesen kiszámítható. Igazán, persze, naná, miazhogy…

Dé azt mondta, kihal a blogger-generációnk. Már hogy a miénk. Ez itt. Blondi fél éve gyakorlatilag nem ír. A héten 3 olyan blog szűnt meg vagy törlődött, amiket naponta olvastam. Mások, akiket kb hetente csekkolok, időnként szüneteltetnek.

Én meg elgondolkodtam, hogy valójában semmiről se írok már nagyon régóta. Volt egy harcom, megvívtam becsülettel, tanultam rengeteget, és most ülök a sárgálló búzamezőm közepén törökülésben, nap felé fordított arccal, és jól vagyok, boldog vagyok igazán, körülvesznek csodálatos emberek, minden csupa szeretet, szabad vagyok és tele élettel meg álmokkal meg tervekkel, bátorsággal és akarattal, a világon senkitől nem félek és semmitől nem szorongok, és akkor eszembe jut…

…kell-e még nekem pánikszoba?

Emlékszel? Minden éjjel megírtam. Minden reggel elolvastad. Mosolyt csalt az arcodra. Beindította a napod. Segített elfelejteni néhány percre mindazt ami előtted állt aznap. Amikor egyetlen egyszer nem írtam meg, megírtad te nekem. Szerettem. Szeretted. Aztán nem volt több, nem miattam, nem miattad. A körülmények miatt.
Lett helyette más. Jóéjt sms. Korán kelés. Hosszú-hosszú hétvégi telefonbeszélgetések. Kézzel, papírra írt levelek. Ajándékok. Dalok, ó mennyi mennyi dal.

Mindig van valami. És lesz. Apró jelek. Hogy tudd. Hogy tudjam.

Jó nekünk!

nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni
nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni nem tudok aludni

könyörgöm

meddig még

nagyon elegem van

Szeretném felhívni itt is a figyelmeteket, hogy 2 új oldalam indult, itt fent vagy épp jobbra, a Page-ek között megtaláljátok őket!

*Beszélgessünk! - itt elmondhatjátok, ha gondoltok van, és igyekszem segíteni ha tudok, onlájn amatőr pszichológusként

*Storyline - egy kommentekben folytatandó kis történet, amiből, ha lesz sikere, lesz majd több is!

Hajrá!!!

 

 

Amikor elengedem a kezed, valami mozdulatlanná dermed bennem. Ahogy hátat fordítasz és elhagyod a szobát, minden elhallgat. Távozó lépteid magukkal húznak minden szépet. Kicsi vagyok és rémült és elhagyatott.

Nem akarok már nélküled lenni. Nem akarlak már hiányolni! Azt akarom, hogy itt legyél a szobában amikor bejövök reggel a kávéval. Azt akarom, hogy gyengéden lökj odébb a csípőddel a mosdónál reggel, amikor fogat mosok. Azt akarom hogy hagyd szanaszét a szennyesedet és öntsd mellé a tejet és hagyd úgy. Azt akarom, hogy ellopd a tányéromról a legjobb falatot. Hogy bitorold a távirányítót szombat délután. Hogy felébressz a horkolásoddal. Hogy hagyd felhajtva a vécéülőkét és középen nyomd meg a fogkrémes tubust. És mosd össze a piros pólódat a fehér bugyimmal. 90 fokon.

Ne menj… ne engedd el a kezem… olyan hideg, melegítsd még egy kicsit…

A blog egy torz tükör. És nem is mindig veszem észre. Csak olyankor, amikor itt ücsörgök, tele van a szívem szerelemmel és zsibbadok a boldogságtól, közben meg egyre azt kérdezik a barátaim, hogy mi a baj… És akkor megnézem a blogomat, és magam is megijedek.

Tegnap éjjel megáldottak Minket. A Glastonbury Tor-nál, a telihold alatt. Billbo barátom, madj egy igazi Druida is. És ilyen gyönyörű volt ott az ég abban a percben. Aztán hallgattunk István a Királyt meg sok druida dobzenét. Igazi borzongatós élmény volt “ott lenni” velük. Hogy miket ki nem talál ez a figura, teljesen zizzent. Valószínűleg ezért is kedvelem.

Glastonbury Áldás! Persze, ahogy Ő is mondta, áldásból soha nem lehet eleget kapni! Úgyhogy köszönjük, váljon valóra, ámen meg minden. Jót is tett, úgy aludtam utána mint akit fejbevertek, pedig teliholdkor általában még annyira se tudok, mint egyébként.