Mint egy óvodás dráma. “Leszel a barátom?”, “Megmondalak!” – ez a szint. A szabályok ugyanazok, csak a díszlet más. Majdnem 28 éves vagyok, dolgozom keményen, párkapcsolatban élek, és az utolsó amire számítottam, hogy vissza kell mennem a középső csoportba. De vissza kellett.

Miért nem tudok uralkodni a hangulataimon? Miért nem jó egyedül? Miért nem látok tovább az orromnál? Miért vagyok folyton dühös? Miért nem találom a helyem? Miért nem bírok ki két napnál hosszabban tartó boldogságot? Miért rombolom le saját kártyaváraimat? Miért nem tudom kezelni a konfliktusaimat? Miért félek? Miért nem tudok hinni? Miért nem hiányzik senki és semmi? Miért vagyok gonosz? Miért bolyongok végtelen, sötét erdőkben, kerülve minden fényt? Miért nincs a föld kerekén ember, aki értene engem? Miért nem értem még én se önmagam? Miért nem érdekel senkit ez a harc? Miért nem tudok segítséget kérni? Miért taszítok el magamtól minden jót? Miért nem fáj jobban? Miért adtam fel? Miért jönnek ezek a szavak? Miért nem egyszerűbb minden? Miért lettem ilyen… szerethetetlen, megérthetetlen, önnön életemből folyvást szabadulni vágyó, önmagát sárba tipró, utolsó sejtjéig elcseszett semmi??? Miért kell folyton bocsánatért esedeznem?

Mennyire jó is vagyok pedig. Adnék mindent, világokat, álmokat. Csak egy arcra vágyom, amely rámnevet, egy szempárra, amely mélyen belenéz az enyémbe, fülre, amely hallgat és figyel, szájra, amely válaszol. Valakire, akit érdekel. Valakire, akinek számít. Valakire, aki érti.

Szeretném, ha…

…na de mindegy, van a világnak nagyobb baja is, mint engem pátyolgatni.

Megint ott vagyok ahol soha többé nem akartam lenni. Ugyanaz, hiába is más. Hogy az érem melyik oldala vagy, kit érdekel? Attól az még ugyanaz az érem.

Nem és nem és nem. Ez valahogy sehogyse működik. Megfejteném, csak nem tudom, kell-e, érdemes-e. Jobb lesz attól nekem? Túl sokat adtam, semmim sem maradt. És még csak boldogtalan se vagyok. Csak érzek álmokat suhanni el, képeket homályosulni, túl nagy árat fizetek illúziókért, és elfelejtettem mindent amit annyi vérrel és könnyel tanított nekem az élet.

Hogy egyedül én vagyok felelős a saját boldogságomért. Hogy senki nem fogja a kezem és nem mutat utat. Hogy ha eltévedek, magamnak kell hazatalálnom. Hogy választhatok útitársakat az útra, de nem biztos hogy mind a végéig elkísér. Hogy attól, hogy valakivel együtt utazom, az még az én utam, nem járhatok mások ösvényein. Hogy az élet szép, és szeretni jó, de nem szabad erőltetni semmit sem. Hogy el kell engedni mindazt, ami menni akar. Hogy ki kell nyitni az ablakaim ahhoz, hogy bejöhessen a fény.

Nem, nem sajnálom. Nem sajnálok semmit. A szavaimat érzések mondatják velem, ha jogos, ha nem.

Többet érdemlek, és jobbat akarok ennél.

Ennyi.

Ülök az ágyon és a kezemben tengődő kiskanálra meredek. Belevágnám a mellkasom közepébe legszívesebben, és kiszaggatnám vele a szívem – az is kevésbé lenne fájdalmas mint otthagyni a bordáim mögött sajogni. Mi történik? Összeomlottam.

Van idő a gondolkodásra és van idő a gondolattalanságra is. Élek csak, vagy létezem, nem fáj semmi, vagyok, nap nap után, ugyanúgy és kicsit másképp, egyszerű élet ez. Gépélet.

Nem írok, mert van idő az írásra, és van idő a csendre. És néha az idők összekeverednek és gondolkodom pedig nem kéne vagy nem pedig igen, és most is, írok pedig minek is, nem jutok sehova úgyse.

Fáradt vagyok nagyon. Leszek még ugyanaz? És akarok ugyanaz lenni? Jobb ez az én vagy rosszabb? Vagy csak más? Tökmindegy, de boldog???

Ki tudja, én biztosan nem, megyek, kikapcsolom magam és feldugom magam töltőre.

Furcsa és nem könnyű olyan embernek lenni, amilyen én vagyok. Soha nem szerettem kérni. Adni sokkal inkább, kérés nélkül is. Felemészt a tudat, hogy néha bizony segítségre szorulok. Mert tudom, hogy én milyen módon segítek, ha kérnek rá: úgy segítek, hogy aki segítséget kért, észre se vegye hogy rászorult. Vagy méginkább: úgy segítek, hogy el se jusson odáig, hogy kérnie kell, mert előre látom és elébe vágok. De kevesen olyanok, mint én. És még kevesebben azok közül, akiknek a leginkább módjában áll(na) segíteni másokon. (Lehet, hogy épp ezért áll módjukban…?)

Amikor feladsz mindent, és elindulsz egy álom nyomában, hosszú pillanatokra nagyon bátornak és erősnek érzed magad. Kalandorrá válsz. Semmihez nem fogható érzés, de nem állandó. Szorongással, üres nihillel és szomorúsággal váltakozva önt el.

Eltelt egy év, egy nagyon jó és tartalmas év, amire mindig emlékezni fogok. Év elején elolvastam az éves horoszkópot, amelyben az állt, hogy 2008 végére se kívül, se belül nem ismerek majd magamra. És ez pontosan így is van. Íme egy kis Bridget Jones-os számvetés 2008-ról

…legalábbis itt bent a szívemben, így egy nappal az ünnep előtt, még híre-hamva sincs a karácsony-érzésnek. Idén minden elmaradt. Nem készítettem adventi koszorút, nem sütöttem aprósüteményeket, még karácsonyfám sincsen, csak néhány fenyőág vár vázára és díszekre az étkezőben. Igaz, nem is leszek itthon, de mégis… most, hogy karnyújtásnyira az ünnep, ráébredek, hogy a lelkemet ebben az évben nem öltöztettem díszbe. Odakint melegen süt a nap és tavaszillat száll be az ablakon, ez sem segít sokat. Talán holnap… talán hirtelen talál rám az ünnep az idén, kopogtatás nélkül sétál majd be a csillagszórók fényénél.

Furcsa karácsony lesz ez, a búcsú karácsonya. Alig három hét múlva magam mögött hagyom az eddigi életemet és elmegyek innen. Lehet hogy nem nagy ügy, de nekem igenis hatalmas lépés. Már most hiányoznak azok akiket szeretek, és csak remélni tudom hogy nem fog a szeretetünk és a törődésünk megkopni és kifakulni amikor többezer kilómétert kell majd megtennie a gondolatoknak.

Kicsit félek is. És szomorú vagyok. Valahol kint a nagyvilágban valaki, aki fontos nekem, egyedül van most. Szeretném elmondani neki hogy minden gondolatommal ott leszek vele, de nem tudom számít-e ez. Mindent odaadnék hogy átölelhessem holnap éjjel, de csak szavaim vannak, csak szavakat adhatok.

Nincs karácsony itt bent a szívemben, csak tátongó magány és végtelen szeretet. Előbbit árva fenyőágaimra aggatom komor dísznek, utóbbit megünneplem. Mert a szeretet az egyetlen amit ünnepelni érdemes.

Közvélemény-kutatást indítok, komment formájában lehet szavazni. Aki tudja, annak nem ér találgatást mímelni!

Az apropó, hogy ma este,  szokásos hűtőszekrény-feltöltéses bevásárlásom végén kértem két doboz cigit a spárban, mire a pénztárosnéni rám nézett, és kutató pillantással megkérdezte: “Na és elmúlt már 18 éves?”

Zümm és LOL, köpni-nyelni nem tudtam, de fülig érő vigyorral nyomtam a kezébe a személyimet, megtoldva azzal, hogy “Hajajjjj…! De azért köszönöm szépen, igazán nagyon jól esett a kérdés!”

Hát, a kedvemet ma már semmi nem tudja elrontani. Sőt, holnap se! Mitöbb: január 15-ig tutira vigyorogni fogok! Forevör jáng!!!

És amikor azt hiszed minden rendben, a szervezeted bemondja az unalmast. Hitegeted magad hogy “bírom én ezt”, de sajnos úgy tűnik nem bírod. Egy teljesen átlagos kedd délutánon, miután befejezted a melót és elszaladtál a városba hogy elintézd a dolgaidat, egyszercsak úgy érzed, le kell feküdnöd. Még csak 5 óra… a vállaid beállnak és alig bírod emelni a karod. Amúgy nem vagy rosszul, csak aludnod kell. Este 11-ig nem is térsz magadhoz, és akkor már komolyan rosszul vagy. Émelygés, gyengeség, hihetetlen szomjúság… Hőemelkedés, levertség. Semmi se fáj. De valami nagyon nincs rendben.