Végy most egy mély léleKzetet.

Keringődallam szól, szimfonikus zenekar, a világ szürkeárnyalatos és csupa romantika. A nők szipkával szívják a cigarettát, a férfiak konyakkal álldogálnak a szivarfüstben. A ruhák derékben szabottak, a szoknyák fodrosak és csipkések, a szmokingok feketék és az ingek hófehérek. A rúzs vörös, de a vásznon ez is csak egy másik szürkés árnyalat. A cipők sarka nagyon, nagyon magas, a frizurák mind fényesek és hullámosak, a szempillák rebegnek, a hangok rekedtek és mélyek. A hozzáértő férfikezek biztosan vezetik a karcsú hölgyderekakat, körbe és körbe. A bajuszok mesterien pödörtek, a mosolyok féloldalasak, a szemöldökök felvonásai szintúgy… balos mosolyhoz jobbos szemöldökemelés társul, tükrözendő a mámort: elutasíthatatlan felhívás arra a bizonyos keringőre… A parkett viasztól fénylik, a gyertyák hajnalra mind csonkig égnek majd, de addig még millió pillantásból fognak visszatökröződni.Te ott állsz a bal hátsó sarokban, a hatalmas, aranykeretes tükör előtt, pezsgőd utolsó kortya még a pohár alján, és lassan ringatod csípőd a zenére. Mindjárt észrevesz és feléd indul majd a keringő párok tengerén át, karjába vesz és elragad, ti is ott pörögtök s forogtok majd, mintha a szoknya fodra csupa madártoll lenne és szárnnyá változna, máris mosolyogsz, aztán nevetsz, kacagsz, fejed hátravetve, csilingelőn…

Micsoda éjszaka, te az övé s ő a tied, legalább mára, erre a bálra, erre a táncra.

Most már kiléleKezhetsz.

 

Kizökkentem, és most holdkórosan bolyongok. Öt napja csupán, de örökkévalóságnak tűnik. Olyan hosszú volt ez a töretlen áldottság hogy elhittem róla hogy ez egy állapot. ÁLL-apot. ÁLLdottság? Azt hittem tudom a titkot. Most pedig azt látom, hogy az áldott nem két l, semmi köze az álláshoz, nincs benne semmi konstans, lepkeszárnyszerű rebbenés, egyensúlyozni kell folyamatosan, inkább az a meglepő hogy ilyen sokáig tartott töretlenül, nem szabadna csodálkoznom rajta hogy megbillentem.

Mint amikor beleharapsz a szép piros almába, és a héj alatt ott rejlik a rothadás. Barna, kásás állagú a falat fele, és bár rögtön észreveszed és ki is köpöd, az íz ott marad utána… Hát így történt. Az egyik pillanatban szépséges, gömbölyű, piros és fényes, a másikban meg csak ez a romlott, poshadt íz valahol hátul a számban. A különbség, hogy fogalmam sem volt, mi történt. A harapás ugyanis elmaradt. Azt hittem, legalábbis.

Aztán rájöttem, hogy nem én haraptam a rossz almába, hanem a rossz alma… hát, ha nem is harapott belém, de ott volt az almakupacomban és lassan rohasztani kezdte a többi almát maga körül. Az íz pedig igazából szag. A rothadó gyümölcs szaga, olyan erős hogy az ízt is érezni kezded hozzá. Odaléptem hát az almahalom fölé csukott szemmel, erősen akarva hogy amikor kinyitom, csak fényeset és pirosat lássak. De amikor a szemem hozzászokott a pince félhomályához, nem volt abban semmi fény és semmi pirosság, csak a romlás volt… muslicák… és az a SZAG!…

És akkor felébredtem.

Sokat bámultam a könyvek gerincét a fehér polcokon a galéria alatt. Néha csak ültem ott, a sarok-kanapén, kitekert gerinccel, hátat fordítva a szobának, és futtattam a szemem végig a kötetek sorain. Bambulásnak is nevezhetném, mert nem volt benne semmi produktív. És néhány könyv címe berögződött. Örökre. Soha nem olvastam őket, még arra se szántam rá magam hogy leemeljem őket a polcról és alaposabban szemügyre vegyem a borítót, vagy beleolvassak az első vagy az utolsó bekezdésbe. Bizarr kissé, mint megjegyezni egy vers harmadik sorát, és soha el se olvasni a többit.

Kicsi lányként nem is értettem némelyik címet. “Kő hull apadó kútba.” Nem tudtam mi az, hogy apadó. Nem értettem ezt a költőies, hiányos szerkezetű mondatot. Kő hull egy apadó kútba. Az apadó kútba. Ez talán megmagyarázta volna ezt a titokzatos, mély és dallamos szót. Emlékszem, próbálgattam kiejteni más és más szótagra helyezve a hangsúlyt. Nem segített. De sose kérdeztem meg senkitől. Az én titkos, rejtegetett tudatlanságom. “Jákob lajtorjája.” Tudtam hogy létra, meg azt is hogy soha nem fogom használni ezt a szót. És ez: “Sírig tartsd a pofád.” Szebben fogalmazva, hallgass mindhalálig. Ahogy a pap is mondja az esküvői szertartásokon. De vajon hallgassak-e tényleg?

Már alig emlékszem hogy is kell írni… csak az emlékeztet rá milyen volt az a lebegő, beteljesítő érzés, amikor azokat a zseniális kis szösszenéseidet olvasom mosolygós szívvel. Ennél jobban csak akkor mosolyog, amikor abban a módosult tudatállapotban dobolok a billentyűzeten. De mókuskerékben dobolni nehéz – az ujjaim a kapaszkodással vannak elfoglalva, azzal, hogy hajtsák a kis küllőket, hogy a talpacskáimnak legyen min szaladni. Körbe, körbe, karikába.

Mégis: kell, nagyon kell, jobban mint valaha, hogy megmaradjak annak, ami. Hogy válhassak azzá, amivé válni vágyom. Íróvá, percekre. Ez is tőled indult.

A várakozásról olvasok. Arról, hogy a most, az itt, az így, valamiért sohasem elég jó, nem teljes, nem tökéletes. Egyikünknek sem. Mindannyian várunk valami többre, jobbra, ami majd lesz. Az ottra, az úgyra, az olyanra. A létezésünk alapja az elégedetlenség, és a remény.

Amikor reggelente bejelentkezem a közösségi oldalakra, kiváncsian végigfutok az ismerősök legújabb bejegyzésein. X ide repül, Y oda hajózik, Z amazt vesz. Én meg? Vacogok, havon gázolok vizes cipőben, elcsúszom az udvaron és megütöm magam. Hol van munkám, hol nincs. A vágyaim fényévekre vannak tőlem. Akkor én most boldogtalan vagyok?

Már nem folytathatom, már csak újrakezdhetem. Mert folytatni annyi, mint visszafordulni, közelébe menni, jól szemügyre venni a végződéseket, beleásni abba ami a végződésekhez vezet. Aztán a tudás birtokában megtervezni hogyan fogjuk a kezdődést a végződéshez igazítani, szőni, ölteni, ragasztani, gyúrni, szegezni… Csupa erőszak-szó. És feltételezi a visszafordulni akarást, a belenézni akarást. Nincs keresnivalóm abban, ami volt. Megtanultam belőle amit meg tudtam tanulni.

Kis vattapálcika segítségével megtisztogattam ma a laptopom billentyűzetét. Sokéves piszok bújt elő a zugokból. Egy arany szőrszál – Tanáé. Meg egy hófehér – Almáé. (Ő is csövezett nálam néhányszor.) Aztán egy göndör, vörösesszőke hajszál. Ez fájt. Években még nem, de hónapokban már mérhetem mióta nem beszéltem vele. Hiányzik. Nem is értem mi történt. Kilégzés. Hosszú, mélységes. Aztán, egy morzsa. Biztosan toronyi kenyérhéj. Egy ragacsos barna csepp. Tutira kávé, mi más? Kávé a kis konyhánkban, cigivel, jó szóval. Űr. Hiány. Semmi.

És akkor megértettem. Nem folytathatom. Már csak újrakezdhetem.

Nincs is szükségem rejtekhelyre többé. Már rég nem féltem semmitől. Túl sok ajtót csuktam be magam mögött végérvényesen ahhoz, hogy még megengedhessem magamnak a félés luxusát.

Felmostam a konyhánk padlóját és kiporszívóztam a nappalinkat.  Hihetetlenül vörös a hajam és hihetetlenül hosszúak a körmeim. Imádom, ahogy kopognak a klaviatúrán a Death Cab for Cutie ritmusára. Kávé porból, napsugár a friss havon, egy vázányi fehér vadvirág.

Én.

Angyalokról ritkán szólnak történetek, a biblián kívül persze. Pedig az angyalok itt járnak közöttünk sokszor, külsőre épp olyanok mint mi vagyunk, és csak ha nagyon erősen figyelünk, kizárva a körülmények meg a hétköznapok zavaró hazugságait, akkor látjuk meg mennyire mások. Aztán, amikor, egy ehhez a maihoz hasonló napon, egy angyal eltűnik az életünkből hogy visszaköltözzön a Mennyekbe, akkor a könnyeinken át elmosolyodunk, és megértjük. És tudjuk.

Élet

Nem, nem a filmről fogok írni. Annyi csak, hogy hirtelen nagyon pozitív lettem, magam is meglepődtem, és nem tudom hogy ez ragadós-e, de mindenki más körülöttem is nagyon pozitívnak látszik. Tele élettel, energiával. Mostanság annyira, de annyira jó élni, még a napi rutin is jólesik, a kemény munka is, a fáradtság is, a stressz is. Mintha semmi nem tudna letörni. Rügyezek megállíthatatlanul, már-már virágzom.

Az is érdekes, ahogy meglátok embereket. Olyanokat, akik már időtlen idők óta itt voltak. Eddig nem láttuk egymást, most meg egyszerre nagyon tisztán. Ledőlt hirtelen egy csomó fal. Mintha előbújtam volna a bábból és most már pillangó lennék. Pillangó, milyen gyönyörű szó.

Furcsákat álmodok, olyan emberekről akikről évek óta nem hallottam, vajon ez mit jelent? És az, hogy a halál olyan más lett, már nem hideg és nem félelmetes, hanem természetes és nyugalmas, már majdnem szép. És fiatalnak is érzem magam. Meg szépnek. Erősnek, és nagyon okosnak. És nem érzem hogy nekem kéne futnom mások után, kapaszkodni meg szeretetet kunyerálni meg magyarázkodni, mert aki fontos az ezt úgyse várja el, ahogy én se várnám el senkitől aki fontos.

Furcsán mulatságos gondolat, hogy foglamam sincs hol leszek ennek az évnek a végén, kivel, és mit fogok csinálni. De ahol és akivel és amit, majd pontosan úgy lesz jó.